Megélt pillanatok, szerethető iskola – kisiskoláskor másképp

Lassan elmondhatjuk, amit a szüleink oly sokszor említettek: „Bezzeg a mi időnkben….”. Régen sokkal tovább tartott a társadalomban a változás és az átmenet a generációk között. Mostanra azonban olyan szintű akceleráció tapasztalható minden területen rövid időn belül, hogy mindenki számára nehézkessé vált a gyors átmenet nélküli változás. A „mi időnkben” délután korábban otthon voltunk és legtöbb esetben a szüleink is hamarabb hazaértek a munkájukból. Csak annyi leckét kaptunk, amennyit egy óra alatt sikeresen megtanulhattunk. A délutánjaink a játékkal, mókával, társasozással, szülőkkel vagy barátokkal való együttlétekkel teltek. Sportoltunk, zenéltünk, mégis több időnk volt.  Ha éhesek voltunk, szedtünk az utcán található gyümölcsfákról egy-két gyümölcsöt, miközben gyerektársaságban bandáztunk kulccsal a nyakunkban.

Szabadok voltunk, mint a madarak, nem vett bennünket körül ennyi félelem, aggodalom, „kütyű” és „bezárt kalitka”… Mozoghattunk, fára másztunk, mindenhonnan fejjel lefele lógtunk, elbújtunk, ugróköteleztünk. Gurultunk a domboldalról, hancúroztunk a fűben, nem kellett félnünk a kullancstól vagy a fűbe eldobott „gusztustalan felnőtt tartalmú szemetektől”. Rossz jegyekért büntetést kaptunk, de valahogy mégsem a jegyek maradtak benne a hosszú távú memóriánkban. Inkább azokra az érzelmi pillanatokra emlékszünk, amikből sokat tanulhattunk az élet nagy ábécéjéről. Például: amikor nem készült el az olvasónapló és lemásoltuk a legjobb tanulótól vagy amikor körmöst kaptunk, ha lejjebb kerekedett a vonaltól a ceruza. Amikor végre sikerült a vaktérképen minden helységet eltalálni vagy amikor megérkezett az a fizika tanár, aki úgy oktatta a tantárgyat kísérletekkel, hogy élvezet volt odafigyelni.

Napi 8-10 órás iskolai munkarend

Bezzeg a mai felnövekvő generáció nem élhet ilyen szabadon, mert ők már most nem érnek rá szinte semmire. Már most sincs idejük se a tanulásra, se a játékra, se a sportra, se a kortárstalálkozókra. Ami a legfontosabb, hogy szabadság kevés található a mindennapi délutáni időbeosztásukban. Egyszerű és amolyan divatos dolog lett ezért csak a szülőket felelőssé tenni, de a felelősség közös és társadalmi szintű!!! A félévi bizonyítvány, sőt az év végi sem csak a gyermeknek a bizonyítványa. A szülők bizonyítványa és a pedagógusoké, nekünk is szól – rólunk is szól.

A „nagy rendszernek” való megfelelési kényszer

Számtalan gyermekbeszámolót hallgatok meg nap mint nap, amikor a gyerekekkel beszélgetek. Kedvelik a pedagógusaikat, mégis örülnek, ha ideiglenes tanárhelyettesítés van és helyettesítő órát tartanak. Nem probléma, ha nem lyukasóra lesz és haladnak az adott tantárggyal. Az örömük abban van és a különbség arról szól, hogy kevesebb házi feladatot ad a helyettesítő tanár és este marad másra is idő. Nagyon sok gyermekkel találkozom, akik szeretnek tanulni, szorgalmasak és mindent megtesznek, hogy jobban teljesítsenek, vagyis, hogy megfeleljenek a „nagy rendszernek”, miszerint a jegyek értékelik őket.

Abban nagy problémát látok, hogy ezeket a jegyeket nem a teljesítményük értékeként kezelik, hanem teljes mértékben beépítik a fejlődő személyiségjegyeikbe, amik aztán tovább gyűrűződnek. („Én mindig is béna leszek tesiből, soha nem voltam jobb 2-3-nál.” Vajon felnőttkorában rendszeresen fog sportolni?) Azért az érdekes szegmense a dolgoknak, amikor az élsportoló  és országos versenyző gyermek 3-t kap testnevelésből, vagy verseket rendszeresen komponáló gyermek magyarból 2-es lesz, vagy a kémia szertár felelőse mindig 5-ös a tantárgyból annak ellenére, hogy nem igazán érti a tantárgyat vagy a szorongó, befele forduló gyermek, aki otthon énekes hangú pacsirta, mégis énekből 3-as, mert nem mer az osztály előtt énekelni.

Tekintsünk a számok mögé!

Persze mindannyian tudjuk és megértjük, hogy nem lehet igazán jó és igazságos értékelő rendszert kialakítani, ami mindennek vagy mindenkinek megfelelne. Azonban az elgondolkodtató számomra, hogy miért csak a jegyeket látjuk a bizonyítványban és nem tekintünk a dolgok mögé?! Vajon tisztában vagyunk a gyermekeink valós képességeivel, készségeivel? Nem kell bennük olyan dolgokról „idealisztikát” felépíteni és elhitetni, ami nem valós, hiszen fontos, hogy megtanulják reálisan értékelni magukat. De a reális értékelésben az is benne van, hogy ami most nem sikerül olyan jól jegyek alapján a bizonyítványban, az két év múlva akár a kedvenc tantárgya is lehet. Értékelendő dolognak tartom azt, ha a gyermek próbál erőfeszítéseket megtenni, hogy olyan dolgokra legyen képes, ami számára nehézséget okoz. A belső motiváció megtartása a legfontosabb teendő, hiszen a tanulás egy életre szóló permanens folyamat.

Nem jó, ha úgy fejezik be a gyerekek az iskolát vagy egyetemeket, hogy „én már végeztem a tanulással, soha többet.”

A cikk teljes egészében a felelosszulokiskolaja.hu oldalán olvasható.