Bevallom, én is mondtam már ezt a mondatot. Fáradtan, sietve, türelmetlenül. Amikor már minden játék a táskában volt, amikor már csak haza akartam érni, és a gyerek egyszerűen nem mozdult.

„Na jó, szia, akkor én itt hagylak!”

Ismerős helyzet, igaz?

A legtöbb szülő nem gondolja komolyan ezt a mondatot. Nem hagyná ott a gyerekét sem a játszótéren, sem a boltban, sem az utcán. Ez egy eszköz. Egy gyors, sokszor „hatékony” megoldás arra, hogy a gyerek végre elinduljon.

Csakhogy a gyerek nem így érti.

A szülő és a gyerek teljesen mást él meg

A szülő ilyenkor azt látja: a gyerek már kijátszotta magát, elfáradt, mégsem működik együtt. Sokszor úgy tűnik, mintha direkt ellenkezne, mintha „hisztizne”, vagy egyszerűen csak nem akarna szót fogadni.

A valóság azonban ennél sokkal összetettebb.

A szakértők szerint a gyerekek ilyen helyzetben nem játszmáznak, és nem akarnak uralkodni a szülő felett. Egyszerűen túlterheltek. Elfáradtak, túlingerlődtek, és képtelenek együttműködni úgy, ahogy mi, felnőttek elvárnánk.

Mi történik ilyenkor a gyerekben?

Amikor egy kisgyerek azt kéri, hogy vedd fel, nem azért teszi, mert „elkényeztetett”.

Hanem mert szüksége van rád.

A gyerekek ilyenkor egy belső vészjelzést élnek meg. Egy ösztönös félelmet, ami nagyon mélyről jön: mi van, ha egyedül maradok?

Ez az úgynevezett kötődési stressz.

A gyerekek számára a szülő közelsége egyet jelent a biztonsággal. Amikor ezt veszélyben érzik – még csak egy mondat szintjén is –, az az egyik legerősebb érzelmi reakciót váltja ki bennük.

Ezért követelik annyira, hogy vedd fel őket. Ezért sírnak, ezért kapaszkodnak.

Nem manipulálnak. Kapcsolódni próbálnak.

"Nem, nem foglak hazacipelni! Szó sem lehet róla." - mondják ilyenkor nevelő célzattal az anyukák. De a gyerek, mintha ezt meg sem hallaná, és tovább követelőzik.
"Jó, szia, akkor itt hagylak!" - köszön teátrálisan az anyuka és úgy tesz, mintha, indulna haza…

Ki nem alkalmazta már ezt a trükköt, csak hogy a rávegye a gyerekrét az indulásra. No, de nézzük, mi is a gond ezzel.

Egy ősi félelem aktiválódik

Ez a reakció nem „hiszti”, hanem evolúciós örökség.

A vadászó-gyűjtögető társadalmakban egy kisgyerek nem maradhatott egyedül. Ha leszakadt a felnőttekről, az az életébe kerülhetett. Ez a túlélési ösztön ma is bennünk él.

Valószínűleg mindannyian azoknak az utódai vagyunk, akiket felvettek, megvártak, visszamentek értük.

Ezért van az, hogy amikor azt mondjuk: „itt hagylak”, a gyerek ezt szó szerint érti.

És félni kezd.

A gyerekek legősibb félelmével játszunk

A szülő ilyenkor gyakran csak egy „nevelési eszközt” használ.

A gyerek viszont azt éli meg:
anya vagy apa elhagyhat engem.

Ez hatalmas lelki nyomást jelent.

A félelemkeltés azonban nem lehet hatékony nevelési eszköz. Rövid távon lehet, hogy működik – a gyerek elindul, mert megijed. De közben sérül a bizalom.

A gyerek azt tanulhatja meg:
„Ha félek, nem kapok segítséget.”
„Aki biztonságot ad, az el is hagyhat.”

Mi történik hosszú távon?

Ha ez a minta ismétlődik, a gyerekben bizonytalanság alakulhat ki.

Nem feltétlenül látványosan. Nem biztos, hogy azonnal.

De ott marad benne egy érzés:
nem mindig számíthatok arra, aki a legfontosabb nekem.

És ez már nem a játszótérről szól.

Mit lehet mondani helyette?

Fontos: nem az a cél, hogy mindig a gyerek akarata érvényesüljön.

Hanem az, hogy kapcsolatban maradjunk vele.

Például:
„Látom, hogy elfáradtál.”
„Nehéz most elindulni, igaz?”
„Gyere, segítek, együtt indulunk.”

Ezek a mondatok nem engedékenységet jelentenek.

Hanem biztonságot.

Nem tökéletesnek kell lenni

A legfontosabb talán ez: minden szülő hibázik.

Kimondunk mondatokat, amiket utólag megbánunk. Elfáradunk, türelmetlenek leszünk, túl sok lesz minden.

Ez teljesen emberi.

De ha tudatosítjuk, hogy egy-egy ilyen mondat mit jelent a gyereknek, máris közelebb kerülünk ahhoz, hogy másképp reagáljunk legközelebb.

A kérdés csak ennyi

Legközelebb, amikor a gyerek nem akar elindulni, és már a nyelveden van a mondat…

meg tudsz állni egy pillanatra?

És tudsz mást mondani helyette?

A szülők és gyerekek másként élik meg ezt a helyzetet

A legtöbb szülő nyilvánvalóan nem hagyná ott gyermekét sehol, hanem a fenyegetést mintegy eszközként használja. Nicola Schmidt bestseller író ennek kapcsán arra keresi a választ, mik állnak a gyerekek igényei mögött ilyenkor, és hogyan reagálhat ezekre a legjobban a szülő? A gyerek otthagyását evolúciós szemszögből vizsgálja meg, egyúttal rámutat a gyerek-szülő közötti félreértésre.

A szülők ilyenkor úgy látják a helyzetet, hogy a gyerek már kijátszotta magát, és nem értik, hogy miért nem akar elindulni a gyerek a saját lábán.Nicola Schmidt szerint ebben a helyzetben a gyerekek egyáltalán nem akarnak játszmázni, csak egyszerűen képtelenek együttműködni, és fáradtak ahhoz, hogy azt tegyék, amit a szülők kérnek tőlük.

Hogyan éli meg ugyanezt a kisgyerek?

A gyerekek másként élik meg ugyanezt. Bennük megszólal a vészcsengő: "Vegyél fel!" - attól félvén, hogy elveszítik a biztonságot nyújtó személyt. Félnek, hogy elhagyják őket. - A gyerekek egy pillanat alatt bestresszelik magukat, és elkezdenek rettegni - kezdi Nicola Schmidt. - A gyerekek ilyenkor egyfajta kötődési stresszt élnek át, megélik a gyerekek legősibb félelmét, azt, hogy elhagyják őket. Ezért követelik annyira, hogy anya azonnal vegye fel és ölelje át őket, mert ott érzik magukat a legnagyobb biztonságban - teszi hozzá.

A gyerekek legősibb félelmével játszunk

A gyerekek legbelül, mélyen magukban hordozzák ezt az ősi ösztönt, ami evolúciós örökségünk. A vadászó-gyűjtögető törzseknél a gyerekek nem maradhattak le, mert az az életükbe került, egyedül nem volt esélyük a túlélésre - magyarázza a szakember.
- Valószínűleg mi már mindannyian azoknak a leszármazottai vagyunk, akiket karba vettek - fejtegeti tovább evolúciós elméletét Schmidt.
A mai szülők ellenben csak annyit látnak, hogy a gyerek sír, és minden áron annak kell történnie, amit ő akar.

Az író szerint a gyerekek valóban sírnak, üvöltenek, hisztiznek, de nem azért, mert uralkodni akarnának felettünk, hanem mert magasan funkcionál a túlélési ösztönük.

A félelemkeltés nem lehet nevelési eszköz

Azok a szülők, akik azzal ijesztgetik, fenyegetik a gyerekeiket, hogy otthagyják őket, a gyerekek legősibb félelmével játszanak, és elképesztő lelki nyomás alá helyezik ezzel a gyereket.

- A szülő ilyenkor a félelemmel, a bizalommal és a szavahihetőséggel játszik. A játszma vége úgyis az, hogy felvesszük a gyereket, és hazacipeljük a gyereket, hiszen senki nem hagyja ott a játszótéren a gyerekét. Ez valójában nem segíti a nevelést. Kihatása viszont rendkívüli a gyerekre nézve - állítja Schmidt.

- Ha a gyereket valaki mégis be akarja törni, vagyis hagyjuk, hogy a gyerek sírva fusson utánunk -, akkor ezzel azt érjük el, hogy sérül az anya-gyerek kötelék.

A gyerek mindössze annyit "tanul" a helyzetből, hogy anya és apa nem segít nekem, ha baj van. "Félek, és mégsem vesz fel engem senki". - Ezzel a gyerek egy ideje korán megélt veszteségi tapasztalatot szerez - magyarázza Schmidt.

Szakértő: Nicola Schmidt: tudományos író, életvezetési tanácsadó, két gyerek édesanyja.
Forrás: HuffingtonPost
Kép: Freepik