Két magzat beszélget az anyja hasában:
– Mondd, te hiszel a születés utáni életben?
– Persze. A születés után jön az élet. Talán azért vagyunk itt, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik.
– Lárifári! A születés után nincs semmi: onnan még senki sem tért vissza! S különben is, hogy nézne ki?
– Azt pontosan nem tudom, de úgy érzem, hogy ott mindenhol fények vannak… S talán a saját lábunkon fogunk járni, és a saját szánkkal eszünk.
– Ez már végképp ostobaság! Járni nem lehet! S még hogy szájjal enni?
– Nevetséges! Hát nem látod a köldökzsinórt? S ha már itt tartunk, gondolkodj egy picit: azért nem lehetséges a születés utáni élet, mert a köldökzsinór túl rövid.
– Igen, de szerintem valami biztosan lesz, épp csak máshogy, mint amit itt életnek nevezünk.
– Ostoba vagy. A születéssel az élet véget ér, és kész.
– Figyelj, nem tudom pontosan, mi lesz, de majd a Mama segít nekünk.
– A Mama? Te hiszel a Mamában?
– Igen.
– Ne nevettesd ki magad! Láttad már valahol? Egyáltalán, látta már valaki?
– Nem, mert itt van körülöttünk. Benne élünk. S bizony pont neki köszönhetjük, hogy vagyunk.
– Na, most már hagyj békén ezzel az ostobasággal, jó? Majd akkor hiszem el a Mamát, ha látom.
– Látni nem tudod, de ha elcsendesedsz, akkor hallhatod az énekét, érezheted a szeretetét. Ha elcsendesedsz, érezni fogod simogatását, érezni fogod óvó kezét.”

A. J. Christian: A teljesség hangja