Sok éven át elhatárolódtam ettől a sporttól, és azt hittem, hogy ez azért van, mert van okom megvető véleményt kialakítani róla, mert sokkal inkább ért el engem az a hangzavar, ami a „football” negatív képeit festi le, és olyan elitnek meg biztonságosnak tűnt legyinteni, hogy „áhhh, én nem értem ezt a sportot és nem is érdekel…”. Csak pár hónapja jöttem rá, hogy valójában tényleg nem értettem. Nem értettem sem a sportot, sem azt a miliőt, ami körülveszi, és még azt a dimenziót sem láttam, ami kinyílt számomra nem olyan régen.

Nem csak a fociról lehetne írni, mert több olyan sport is van, ami sokat ad az emberiségnek, de számomra ez most akkora felismerés, hogy szeretném megosztani. Hálás vagyok, hogy rájöhettem, hogy micsoda szép dolgok történnek a labdarúgás égisze alatt. Sok oldalról megvizsgáltam, mert korábban valóban ellene voltam, de ki merem jelenteni, hogy ez az egyetlen olyan tevékenység, ahol helye van minden bőrszínnek, nemiségnek, nemzetnek, kultúrának, intelligenciának, és amit szinte mindenki ért és ismer. Valami olyan, ami az egész világot össze tudja hozni azonos célokért, pedig manapság ez már igen ritka.

Emlékek és benyomások sokasága

Még 10 évesen egyszer jártam egy focimeccsen. Magyar csapatok játszottak egymással, de akkor még nem tudtam semmit sem arról, hogy ez valójában meghatározná a játék minőségét vagy a szurkolói közeg mivoltát vagy akármit is. Akkor nekem ez a program egy kedves élmény volt csupán, mert apámmal és a nagyapámmal voltam ott (ritka jelenség volt ez, hogy hármasban együtt voltunk), akik nagyon lelkesek voltak egy sport iránt, amiből én csak annyit észleltem, hogy sok férfi szaladgál egy nagy zöld füves pályán egy labdát kergetve, és ez rengeteg embert lelkesít, akik nézik és hangosan kiabálva szurkolnak nekik.

A nagypapám rajongott a fociért, gyakorta nézte a nappaliban a TV-ben a meccseket, hallgatta a rádióban a tudósításokat, és természetesen folyton totózott. Nagyon szerettem a nagypapámat, sosem gondoltam, hogy ez megvetendő tevékenység lenne, amit csinál, ő így volt kerek. Számomra teljesen normális és hétköznapi dologként ülepedett le, hogy a férfiak szeretik a sportot, különösképpen a focimeccseket nézni, de ennél több figyelmet nem szenteltem erre a sportra.

Aztán az ember cseperedik, és egyre többet lát a világból, és elérik a felnőtt emberek által gerjesztett sztereotípiák és a média hangja. Sorra olvashatjuk és hallgathatjuk, hogy egyesek (és ők sokan vannak) milyen állatias szurkolással kísérik a focimeccseket, hogy a fociért emberek figyelmen kívül hagyják a családjukat vagy munkájukat, hogy ez nemcsak a sportról szól, hanem társadalmi szerepvállalások zűrzavaráról, pénzről, érdekekről, stadionok épüléséről, és valahogy ez a sport, a labdarúgás lett az a téma, amiről mindenkinek van véleménye, még akkor is, ha sosem járt egy meccsen sem, sosem űzte ezt a sportot, és sosem beszélgetett focistákkal vagy szurkolókkal. A focihoz mindenki ért…?!

A játék, amit mindenki játszhat

Van egy 5 éves kisfiam, aki imád focizni, és engem is rá tudott venni, hogy vele rúgjam a labdát a parkban, és még sikerélményeket is szereztem, amikor egyre ügyesebben ment nekünk ez a tevékenység.

Egy tavaszi délután az egyik nagy budapesti parkban a drótkerítésbe kapaszkodva áhítattal nézte a 15-18 éves fiúkat, ahogy önfeledten fociznak, és akkor olyasmi történt, amit nem hittem volna el, ha nem ülök ott és nézem végig a történetet. Ezek a nagyfiúk behívták ezt a csöpp kislegényt játszani, és nem azért, hogy kinevessék, megalázzák vagy felrúgják, hanem azért, hogy közösen játszanak. Legalább fél órát játszhatott az én kicsi fiam ezekkel az ismeretlen magas és erős fiúkkal, akik nem érezték úgy, hogy elrontja a játékukat a „kis törpe”, sőt, többször passzoltak neki labdát, és engedték kapura is rúgni (ami majdnem landolt is a hálóban).

Másnap természetesen ugyanebbe a parkba kellett menjünk óvoda után, és egy újabb, de még idősebb csapat játszott ott. Ekkor már kicsit bátrabban indult el a fiam, hogy bekönyörögje magát a nagyfiúkhoz, de most sem kellett különösebben könyörögni, mert azonnal bevették. 15 perccel később hatalmasat esett, véresre horzsolta a térdét és a kezeit, és nyilván meg is ijedt kicsit, de némi pár perces pityergés, sebkezelés és pár nagy levegővétel után újra visszament játszani. Nem csak a fiamra voltam büszke, de könnyes szemmel állapítottam meg, hogy ezek az ifjú lakli férfiak mire tanítják meg az én kicsi fiamat, mert felszedték a földről, amikor elesett, megveregették a vállát, és újra játékra hívták. A fiam pedig bátran visszament.

Akkor gondolkodtam el először azon, hogy milyen csodálatos, hogy vannak még ilyenek ebben a digitális zajtól teli világban, hogy srácok és lányok suli után a parkban játszanak egymással. Ismeretlen emberek összejönnek a sportolás kedvéért, és vannak olyan színterek, ahol kicsik és nagyok együtt játszanak. Senkit sem érdekel, hogy ki hány éves, honnan jött, milyen származású, vallású, tud-e angolul vagy franciául, milyen gimibe jár, kik a szülei, hol dolgozik vagy fog majd dolgozni, egyszerűen csak együtt játszanak.

Milliók szíve dobog egyszerre

Engem is érdekelni kezdett ez a sport, ami az egész világot megállítja, amikor éppen zajlik egy világverseny. Eseménysorozat, amelyre több millióan felkapják a fejüket, leülnek a képernyő elé, és ami – mint számomra kiderült az elmúlt hónapokban – nem csak a pénzről szól.

Csak mert bizonyos emberek nem tudnak viselkedni, amikor felfokozott hangulatban vannak, vajon érdemes-e ezt a sportot elítélni? Csak mert még nem beszéltél olyan emberrel, aki több éven át űzte ezt a sportot csapatban, válogatva vagy csak a helyi egyesületeknél, mégis végül értelmiségi szakmában jeles karriert futott be…?! Csak mert még nem láttad át, hogy milyen intelligencia szükséges a labdarúgás magas szintű játszásához, a sportesemények megszervezéséhez, levezényléséhez és a köré csoportosuló társadalmi megnyilvánulások terelgetéséhez…?! Csak mert fogalmad sincs sok mindenről, ami ezen a terepen történik, érdemes-e megvetned ezt a sportot?

Sok pozitív gondolatom lett, és emiatt végignéztem a 2022-es VB-t. Miközben néztem a meccseket, és igyekeztem megérteni a játékszabályokat, és megfigyelni, hogyan működnek együtt a játékosok, hogyan viselkednek a játékvezetők, a bírók és a szövetségi kapitányok, hogyan reagál a közönség és miként ismerik el a csapatok egymás előtt a győzelmet és vereséget, észrevettem, hogy a foci mennyire hasonlít az életünkhöz.

A cikk teljes terjedelmében a purkaldkriszta.blog.hu oldalon olvasható.

Purkald Kriszta coach
Hogyan élj úgy, ahogy valójában szeretnél? Boldogan, kiegyensúlyozottan, félelmek és frusztráció nélkül. Mindenkinek jár a boldogság! De mindenkinek más útja van, amellyel eljuthat idáig. Ne mások útját járd! Keressük meg együtt a tiédet! 
Elérhetőség: 
e-mail: pk.tanacsadas@gmail.com
weboldal: www.purkaldkriszta.hu

Fotó: freepik.com