Tényleg nem változnak az idők?- Lőrinczi Éva mesél

2018 Június 20.

Az órára nézett, látta, még van ideje elmenni a hentesboltba. Alig ötpercnyire volt csak, de átvette otthoni ruháját, megfésülködött, és így indult el. Gondosan ügyelt rá, hogy mindig rendes legyen minden körülötte. Azért, mert szegény az ember, még nem kell rendetlennek, loncsosnak lenni. A kopottabb ruha sem szégyen, ha tiszta és vasalt. Az otthonát is szerette tisztán, és rendben tartani.

Nemrég vitte el az unokát a lánya. Hét közben nála van, mert nem bírta a bölcsődét, állandóan beteg volt. Alig egy hónapja, hogy nyugdíjba ment, azóta van nála a kisfiú. Keserves volt az a tíz esztendő, amit ledolgozott, pedig tulajdonképpen szerette, amit csinált. Nincs is annál szebb, mint amikor az ember keze virágoskertet öltöget egy darab vászonra, selyemre. Gyönyörűséget szerez sok embernek a hímzés, kézimunkázás, ha magának készíti, vagy valakinek ajándékba adja. A szívét, a lelkét is belevarrja a színes kalocsaiba, vagy egy matyó terítőbe, párnába. De, amikor pénzért kell csinálni, minél gyorsabban, reggeltől estig szinte megállás nélkül, akkor viszont robottá tud válni. A fárasztó munkáért pedig éppenséggel alig fizettek. De ehhez értett, és csak ennél a Háziipari Szövetkezetnél tudott elhelyezkedni. Magára maradt a gyermekeivel, fel kellett őket nevelni. Az ujjait sokszor véresre szurkálta, estére alig tudott fogni vele. Nem szeretett gyűszűvel varrni, mert így jobban érezte a finom anyagot. A nyaka, a vállai estére elgémberedtek, a háta, a dereka az egész napos görnyedéstől mintha nem is az övé lett volna, pedig munka után várták az otthoni tennivalók. Mosni, főzni, takarítani kellett a családjára. Nagyon nehezen, minden fillért beosztva éltek. Aztán a gyerekek egymás után kirepültek, egyedül maradt a kis lakásban. Alig várta, hogy eljöjjön a nyugdíjazás ideje, így legalább tud segíteni a lányán. Az unoka úgyis a legnagyobb boldogság. Egész nap elfoglalja magát, éjszakára is nála marad a kicsi, így soha nem unatkozik.  Csak hétvégén viszi haza Lacikát a mamája.

"Tényleg nem változnak az idők?

Az a bizonyos első nyugdíj

Fogott egy szatyrot, a pénztárcát, és gyorsan átment a henteshez. Sajnos hűtőszekrénye nincs, meg a pénzét is nagyon be kell osztani. Kicsi munkabér után a nyugdíj sem nagy. Amúgy sem volt soha nagyétkű, mindig egy szelet karajt szokott venni. Kiklopfolja, bepanírozza, és megsüti. A zsírját egész héten elhasználja a kenyerére. Finom krumplipürét csinál hozzá és almakompótot. A csontját beleteszi a zöldséglevesbe, egy idős, madárcsontú, vékony asszonynak ez bőven elég, még vacsorára is marad belőle.  Alig voltak az üzletben, nézegette, melyik húsból kérjen egy szeletet.  Közben meggondolta magát. Elvégre ma hozta meg a postás az első nyugdíját, ezt meg kellene ünnepelni!

„Mit tetszik kérni, Tilda néni? „- kérdezte Gyuri a hentes. „Abból a karajból kérek „- mondta, és már mutatta is hogy melyikből. A hentes a tőkére tette, és ekkor Ő megszólalt: „két szép szeletet kérek”

Gyuri hentes kezében egy pillanatra megállt a kés, majd nevetve kérdezte:” csak nem vendége lesz, Tilda néni”?

Mintha szíven ütötték volna! Ennyire látja rajta a szegénységet még ez a fiú is? Nem tudta eldönteni, gúny, vagy csak szimplán érdeklődés volt a hangjában. Gyorsan összeszedte magát, és igyekezett könnyed hangon felelni. „Tudja, ma egy nagyobb összeget kaptam, és úgy döntöttem kirúgok a hámból! Mindkét szeletet én fogom megenni!” A fiú kissé zavarba jött, levágott két szép szelet húst, megmérte, és átadta. „Jó étvágyat kedves Tilda néni” - mondta nagyon udvariasan.

Mire hazaért, már elmúlt a rosszérzése. Azon kuncogott magában, hogy végül a fiú jött zavarba. Valószínű, nem is akarta megbántani, jópofáskodni akart csak.  Visszavette otthoni ruháját, jókedvűen nekilátott a takarításnak. Másnap kirántotta a két szelet karajt, a csontja a levesbe került, mint máskor. Finom, maga készítette metéltet főzött bele.  A fehér damaszttal és az ünnepi alkalmakkor használt tányérokkal megterített magának. A kamrában még talált egy üveg málnaszörpöt. A szép metszett poharakból vett elő egyet a szörpnek és komótosan megebédelt.

Természetesen most sem tudott többet enni, mint máskor. Hét közben a közeli gyár menzájáról szokott ebédet hozni, így a második szelet rántott karajt másnap a lányának adta. Jó lesz neki ebédre. Nevetve, jókedvűen mesélte el kalandját a két szelet hússal. Tulajdonképpen, tényleg „vendégé” lett a második husi. A történet majdcsak ötven éves, de akár ma is megtörténhetne.

Szerző: Gaálné Lőrinczi Éva - Kicsi gyermek koromtól szerettem a gyerekeket, az embereket. Úgy érzem, még most is immár nem fiatalon, gyorsan tudok kapcsolatot teremteni a pici babától kezdve az aggastyánig mindenkivel. A családom élete volt nagyon nehéz, és volt könnyebb, de mindig erős támaszai voltunk egymásnak. Ma is megrendít az emberi szenvedés minden formája. Írásaim többsége visszaemlékezés gyermek- és fiatalkoromra, az átélt nehézségekre, és a sok örömre, aminek részese voltam.

Nyitókép: Photo by David Monje on Unsplash