„Na, jó, szia, akkor én itt hagylak!” – Miért káros ez a mondat a gyermek lelki fejlődésére?

2025 Május 14. • Szerző: PMM

A gyermekek biztonsága érdekében elengedhetetlen, hogy megtanítsuk nekik, hogyan reagáljanak veszélyes helyzetekben. Az önvédelem alapjainak elsajátítása, mint például a határozott „Nem!” kimondása, segíthet megelőzni a kellemetlen vagy veszélyes szituációkat. Tudd meg, hogyan készítheted fel gyermekedet az ilyen helyzetekre.

Ismerős helyzet: indulnál, de a gyerek nem mozdul

Játszótér, délután, pakolás. Az anyuka már összeszedte a homokozóformákat, letörölte a mászókáról a port, háton a táska, kézben a kulacs. Indulni kellene. De a gyerek még nem akar menni. Felszegett fejjel, csapzottan, csúszdától kipirultan csak ennyit mond: „Nem!” És kinyújtja a kezét: „Vegyél fel!”

„Nem foglak hazacipelni! Szó sem lehet róla!” – válaszolja a szülő, aki már a délutáni rutinkör végét járja. Vacsora, fürdés, mese, altatás – még hátra van minden. És akkor jön a klasszikus, teátrális zárómondat:

„Na jó, szia, én akkor itt hagylak.”

Ismerős? Rengeteg szülő bevetette már ezt az „utolsó esélyes” nevelési trükköt. Egy kicsit elindulunk, visszanézünk, hátha jön. Néha be is válik. A gyerek felszedi a játékait, sírva, de fut utánunk. Csakhogy, ami kívülről egy „kis szülői színjáték”, belül a gyereknek komoly lelki megrázkódtatás lehet.

Mi zajlik ilyenkor a gyerekben?

Nicola Schmidt bestseller író és életvezetési tanácsadó szerint a szülők és a gyerekek teljesen máshogyan élik meg ezeket a helyzeteket. A szülő úgy gondolja, a gyerek „csak játszmázik”, „akaratos”, és egy kis határozottsággal, esetleg egy kis ijesztgetéssel rábírható az együttműködésre.

A gyerek viszont nem játszik. Nem manipulál. Nem próbál hatalmat szerezni. Egyszerűen elfáradt, nem tud kapcsolódni a szülői elváráshoz. De ami ennél is fontosabb: ilyenkor az egyik legősibb félelme aktiválódik – az, hogy elhagyják.

Ez a félelem nem hiszti, nem szeszély. Evolúciós gyökere van. A kisgyerekek úgy vannak „programozva”, hogy mindenáron a gondozójuk közelségében maradjanak, mert az jelenti számukra a túlélést.

A vadászó-gyűjtögető társadalmakban, ahol évezredeken keresztül formálódtunk, az elmaradt gyerek veszélybe került. Ha nem volt a felnőttek közelében, nem maradt életben. Ez a biológiai emlék ma is él bennük. Ezért van az, hogy ha azt hallják: „itt hagylak”, akkor valódi pánik, kötődési stressz indul el bennük.

A „nevelési trükk” ára: a bizalom megingása

Amikor a szülő azzal próbál hatni, hogy eljátssza a távozást, a gyerek nem nevelői szándékot lát, hanem azt éli meg, hogy az egyetlen biztos pont – anya vagy apa – most elhagyja őt.

És mi történik ilyenkor? A gyermek sírva fakad, fut, kétségbeesetten kapaszkodik, és nem azért, mert „megnyerte a csatát”, hanem mert teljes lelki pánikban van. Ez nem nevelés. Ez félelemkeltés, ami rövid távon ugyan működhet, de hosszú távon kikezdi a szülő-gyerek közötti bizalmi kapcsolatot.

Nicola Schmidt szerint:

„A félelemmel, a bizalommal és a szavahihetőséggel játszani nem nevelés. Ez nem az együttműködés útja, hanem egyfajta érzelmi zsarolás, ami akár életre szóló sebeket is okozhat.”

Mit tanul ebből a gyerek?

Nem azt, hogy „anya határozott volt, és én megértettem”. Hanem azt, hogy „ha bajban vagyok, nem biztos, hogy számíthatok anya segítségére”. Vagy: „az én érzéseim nem számítanak”. Vagy még rosszabb: „egyedül vagyok, és ez nagyon ijesztő.”

Egy kisgyermek számára a legnagyobb biztonságot az ölelés, a felvétel, a fizikai közelség adja. Amikor azt kérdezi: „Vegyél fel!”, akkor nem lusta, nem kényelmes – hanem a biztonságát akarja visszakapni.

Mit tehetünk másként?

Ne ijesztgessük a gyereket elhagyással. Soha. Akkor sem, ha fáradtak vagyunk, ha sietünk, ha nem működik semmi más.
Ismerjük fel a gyerek valódi szükségletét. Nem a „hazamenés” ellen tiltakozik – hanem egy kis kapcsolódást, biztonságot keres.
Adjunk időt az átmenetekre. A játszótérről való indulás soha nem megy egyik pillanatról a másikra. Legyenek előjelek, átvezető mondatok: „Még két csúszás, aztán indulunk”.
Használjunk empatikus kommunikációt. Például: „Látom, még szívesen játszanál. Én már nagyon fáradt vagyok, és szeretnék hazamenni. Mi lenne, ha kézen fogva mennénk együtt?”

Zárszóként

A gyerekek nem manipulálnak minket, hanem a legjobb tudásuk szerint próbálnak túlélni és kapcsolódni. A „Na jó, szia, akkor én itt hagylak!” nem nevelés, hanem félelemkeltés – és egy olyan játék, aminek a vesztese mindig a gyerek lesz.

Ha szeretnéd, hogy a gyermeked valóban megtanuljon együttműködni, akkor a biztonságon keresztül vezess, ne a félelmen át.

Szakértő: Nicola Schmidt: tudományos író, életvezetési tanácsadó, két gyerek édesanyja.
Forrás: HuffingtonPost
Nyitókép forrása: Freepik.com