Ez nem hiszti! – A kisgyerek dühkitörései mögött nem rosszindulat van, hanem segélykiáltás

2025 Június 29. • Szerző: PMM

Sír, toporzékol, üvölt, földhöz vágja magát a bolt közepén. A szülő arca lángol, a járókelők szeme villan. Valaki rosszallóan felhorkant, más megvetően megjegyzi: „Ez a gyerek neveletlen.” A helyzet kényelmetlen – és közben mégis teljesen normális. Mert ami sokak szemében „hiszti”, az valójában a kisgyermek fejlődő idegrendszerének jele, egy segélykiáltás, amit nem büntetni, hanem érteni kell.

Miért nem rosszalkodik, ha „hisztizik”?

A kisgyermekkori dühkitöréseket sokáig egyszerű „rossz viselkedésnek” tekintették. A szülők zöme ma is úgy nőtt fel, hogy a „hisztiért” sarokba állítás, fenyegetés vagy kiabálás járt. Pedig a modern pszichológia és idegtudomány mára egyértelműen bizonyítja: a 2-6 éves korosztály egyszerűen még nem képes szabályozni az érzelmeit.

Az agy érzelemszabályozásért felelős területe, a prefrontális kéreg, csak a késői gyerekkorban kezd igazán működni, és a huszas évek elejére fejlődik ki teljesen. Vagyis amikor a háromévesed a földön fetreng, mert nem piros tányért kapott, ő nem manipulálni akar – csak képtelen máshogyan kifejezni a csalódottságát.

A hiszti mögött mindig van ok

Sokszor a dühkitörés mögötti ok nem is az, ami elsőre látszik. A háttérben lehet:

túl sok inger (zaj, fény, emberek),
éhség vagy fáradtság,
frusztráció, mert nem tudja elmondani, mit szeretne,
szorongás, félelem, vagy éppen túl sok szabály egyszerre.

A hiszti valójában nem más, mint egy elárasztott idegrendszer segélykiáltása. A kisgyerek ilyenkor elveszti a kapcsolatot az önkontrollal, és az egyetlen eszközéhez nyúl: sír, toporzékol, rúg – ahogyan a teste képes reagálni.

Hiszti = tanulási lehetőség

A legtöbb felnőtt úgy érzi, ilyenkor azonnal reagálnia kell. Vagy csitítani, vagy fenyegetni, vagy akár a gyereket „visszarángatni” a valóságba. Pedig ezek az eszközök sokszor csak fokozzák a feszültséget. A kisgyerek számára a legnagyobb segítség, ha a felnőtt megtartó, de határozott jelenlétet mutat.

Néhány mondat, ami működik:

„Látom, hogy most nagyon dühös vagy. Itt vagyok veled.”
„Nehéz most, hogy nem lehet azt a játékot elvinni, igaz?”
„Megértem, hogy szomorú vagy. De most el kell mennünk.”

Ezek nem „engedékenységek”. Ezek tanítási helyzetek. A gyerek ilyenkor megtanulja, hogy az érzelmei nem rosszak – de van kerete a kifejezésüknek.

Mit ne tegyünk?

Ne szégyenítsük meg! („Mindenki téged néz, hagyd már abba!”)
Ne vegyük el az érzése érvényességét! („Ez semmiség, ne sírj már.”)
Ne zsaroljuk, ne fenyegetőzzünk! („Ha nem hagyod abba, itt hagylak.”)

Ezek mind azt üzenik: az érzelmeid nem biztonságosak, és veled valami baj van. Ez hosszú távon önértékelési zavarokat, szorongást és kapcsolatromlást okozhat.

A legfontosabb: a gyerek nem minket akar idegesíteni

Szülőként könnyű beleesni abba a csapdába, hogy a hisztit „ellenünk irányuló támadásnak” érezzük. Pedig a gyerek nem szándékosan idegesít – ő bajban van, és a viselkedése ennek a jele. Ha így nézünk rá, máris kevesebb a bűntudat, és több a megértés – önmagunk felé is.

Hogyan készüljünk fel a hisztire?

Előzzük meg, amikor lehet: pihenés, rendszeres étkezés, kevés túlzott inger.
Adjunk választási lehetőséget: „A piros vagy a kék pólót szeretnéd ma felvenni?”
Jelezzük előre a váltásokat: „Még öt perc, és indulunk haza.”
Tartsuk meg a biztonságos kereteket: a határozottság nem ellentéte a gyengédségnek.

Szülőként ezt ne feledd: A hiszti a fejlődés része, nem nevelési kudarc

Nem a „jó szülő” ismérve, hogy a gyereke nem hisztizik – hanem az, hogy hogyan reagál, amikor ez megtörténik. A hiszti nem szülői kudarc, hanem egy átmeneti állapot, amin keresztül együtt haladhatunk tovább. A kulcs nem az, hogy megszüntessük – hanem hogy megértsük, és megtanítsuk vele a gyereket önmaga szabályozására.

Nyitókép forrása: Freepik.com