A munkáltatóm eleinte kedves és megértő volt, amikor bejelentettem a terhességemet. „Ne aggódj, várunk vissza” – mondták mosolyogva. Aztán elérkezett a pillanat, amikor a gyermekgondozási szabadság után újra munkába álltam volna. Már az első héten éreztem, hogy valami megváltozott. A feladataimat átcsoportosították, a csapatomban alig volt helyem, és egyre kevésbé vontak be a döntésekbe. Pár hónap után közölték, hogy „sajnálják, de átszervezés van”, és már nincs rám szükség.

Először azt hittem, ez csak véletlen, és biztosan találok majd egy olyan helyet, ahol megbecsülnek. Elkezdtem állásinterjúkra járni, de egy idő után rá kellett döbbennem, hogy amint elmondom, hogy van egy kisgyerekem, a légkör megváltozik. Hirtelen a biztató mosolyok eltűnnek, a kérdések iránya pedig más lesz: „És ha beteg lesz a gyermek, akkor ki vigyáz rá?” „Hogyan tudja megoldani a túlórázást?” „Nem lesz nehéz összeegyeztetni a munkát és a családot?”

Az egyik interjún végül az igazgató őszintén kimondta, amit addig csak sejtettem: „Tudja, mi azért nem szeretünk kisgyermekes anyukákat felvenni, mert mindig kiesnek a munkából. Megértjük a helyzetet, de nekünk olyan emberre van szükségünk, aki bármikor elérhető.”

Megrendültem. Nem értettem, miért gondolják automatikusan, hogy egy anyuka nem tud teljes értékű munkát végezni. Hiszen a férjem is sokat foglalkozik a gyermekkel, a nagyszülők is segítenek, és én is megteszek mindent, hogy a lehető legjobban teljesítsek. Mégis, a munka világában mintha csak a hátrányokat látták volna bennem, nem pedig azokat a képességeket, amelyeket éppen az anyaság erősített meg: a problémamegoldó készséget, a türelmet, a multitaskingot és a felelősségtudatot.

Végül mégis találtam egy munkahelyet, ahol úgy tűnt, megbecsülnek. Úgy gondoltam, most végre minden jó irányba halad. Keményen dolgoztam, hogy bizonyítsak, sokszor késő estig bent maradtam, igyekeztem mindig elérhető lenni. Aztán megszületett a második kisfiam. Amikor visszatértem a munkába, minden ott folytatódott, ahol abbahagytam – vagyis majdnem. Egy idő után megint előjöttek a finom utalások: „Tudjuk, hogy két kisgyerekkel nehéz lehet…”, „Nem baj, ha kicsit kevesebbet vállalsz…”. Pár hónap múlva újra egy főnök irodájában ültem, ahol közölték, hogy „sajnos a jelenlegi helyzetben nem tudunk neked hosszú távú lehetőséget biztosítani.”

Ezúttal már nem is próbálták szépíteni. Egy kollégám őszintén megmondta, hogy az ügyvezető úgy gondolja, a kisgyerekes anyák nem elég megbízhatóak. És nem én voltam az egyetlen. Egy másik anyuka barátnőm hasonló helyzetbe került, amikor a munkahelye finoman jelezte: ha nem tud teljes rugalmassággal dolgozni, akkor jobb, ha keres magának más állást.

Lehet másként is?

Szerencsére vannak pozitív példák is. Egy régi ismerősöm egy olyan cégnél dolgozik, ahol kifejezetten támogatják a kisgyermekes anyákat. Rugalmas munkaidőt biztosítanak, home office lehetőséget adnak, és nem nézik rossz szemmel, ha valakinek időnként el kell mennie a beteg gyermekéért. Az ilyen cégek felismerik, hogy az anyák nem gyengébb, hanem sokszor erősebb munkaerőt jelentenek – hiszen ha megkapják a megfelelő támogatást, akkor lojálisak, elkötelezettek és hatékonyak lesznek.

Mégis, az ilyen helyek még mindig ritkaságszámba mennek. A legtöbb kisgyermekes nőnek küzdenie kell, ha vissza akar térni a munka világába, és ha nem talál támogató munkahelyet, akkor könnyen előfordulhat, hogy végül elhagyja a versenyszférát. Pedig ez senkinek sem jó – sem nekünk, sem a munkaadóknak, sem a társadalomnak.

Nyitókép: Freepik.com