„Attól félek, hogy nárcisztikus felnőtt lesz belőle” – Egy anya őszinte vallomása
• Szerző: PMM
Amikor gyermekünk születik, mindent meg szeretnénk adni neki. Ő a szívünk, a lelkünk, a mindenünk. Egyetlen pillantásával képes meglágyítani a szívünket, és úgy gondoljuk: mindig ilyen szeretetteljes és kedves marad majd.
Ahogy cseperedik, egy vidám, mosolygós kisgyermek lesz belőle. Ölelésekkel, puszikkal fejezi ki szeretetét, segítőkész a testvérével, és önként viszi oda a pelenkát a kistestvérnek. Azt hisszük, ez így is marad. De mi van akkor, ha nem?
Nálunk sajnos nem így alakult. Valahol útközben a gyermekem megváltozott. Egykor sziporkázó, vidám kisgyerek volt, most viszont morcos, önző, és úgy tűnik, képtelen az empátiára. Sosem ismeri el, ha hibázik. Nem mutat megbánást, sem együttérzést – mintha mindenki más érzése lényegtelen lenne számára.
Úgy érzi, körülötte forog a világ. Ő dönt a vacsoráról, ő választja ki a tévéműsort, és szerinte még a testvére alvási idejét is ő határozza meg. Pedig nálunk mindenki egyenlő. De ő nem így látja.
Attól félek, nárcisztát nevelek. Nem mutatja az összes klasszikus jegyet, de épp eleget ahhoz, hogy nyugtalanító legyen. Őszintén: rettegek, hogy felnőve másokkal kegyetlen és érzéketlen lesz. Melyik szülő szeretné ezt a gyermekének?
Gyerekeknél is létezik nárcizmus?
Elkezdtem utánanézni a témának. Ezeket a tüneteket találtam:
-
felfújt önértékelés (✓)
-
nehezen szerez barátokat (✓)
-
mindig ő akar a figyelem középpontjában lenni (✓)
-
nincs empátia (✓)
-
ritkán mond köszönetet vagy mutat hálát (✓)
De voltak olyan jegyek is, amik nem igazak rá:
-
nem zár ki másokat társadalmi státusz miatt (✗)
-
nem tiszteletlen más felnőttekkel (csak velünk) (✗)
-
nem vár el irreális dolgokat másoktól (✗)
-
nem féltékeny, ha valaki jobb nála (✗)
Szóval akkor mi van? Nárcisztikus vagy „csak” kamasz?
Gyermekem ADHD-val és oppozíciós zavarokkal küzd, és pszichológushoz, pszichiáterhez járunk. A szakemberek elmondták, hogy a valódi nárcisztikus személyiségzavar gyerekkorban nagyon ritka – mindössze a lakosság 6%-át érinti. De az ilyen tünetek serdülőknél előfordulhatnak, és ha nem kezeljük időben, később komoly gondot okozhatnak.
Mit tehetünk szülőként?
A szakértők szerint fontos, hogy megtanítsuk gyermekünket az empátiára. Erre jó módszer lehet például egy háziállat gondozása. A nárcisztikus vonásokkal rendelkező gyerekek gyakran mutatnak szeretetet és gondoskodást kisállatok iránt. Ugyanígy egy fiatalabb gyermek közelsége is segíthet, mert bennük gyakran kiváltja a védelmező ösztönöket.
Emellett meg kell tanulnunk nem eltakarítani helyettük a problémákat. Ha például megsértenek egy barátot és emiatt nem hívják meg egy buliba, nem a mi dolgunk bocsánatot kérni a szülőktől. Meg kell tapasztalniuk a viselkedésük következményeit.
Ne felejtsük el: a szeretet nem azt jelenti, hogy mindent elnézünk. A szeretet azt jelenti, hogy segítjük őket abban, hogy jobb emberré váljanak – még ha ehhez néha fájdalmas döntéseket is kell hoznunk.
Én sem adom fel. Ott voltam, amikor először kimondta az első szavát, én tanítottam meg járni, enni, olvasni. Én varrtam neki angyaljelmezt az iskolai karácsonyi műsorra. És most is vele vagyok – csak már másképp.
Nem könnyű. Néha úgy érzem, ha elesnék a lépcsőn, nem is kérdezné meg, jól vagyok-e. Ez nagyon fáj.
De nem adom fel. Nem is tehetem. Mert szeretem, és törődöm vele. Tovább dolgozunk együtt – otthon és szakemberek segítségével is – hogy jobb útra tereljük őt. A célom az, hogy egy napon sikeres felnőtté váljon, aki képes szeretni és kapcsolódni másokhoz.
És ha minden jól megy, ez még mindig lehetséges.
Cikk forrása: Via
Nyitókép forrása: Freepik.com
