Szülők
„Anya, hidd el, nem direkt csinálom…” – Mit szeretnének elmondani az ADHD-val élő gyerekek a felnőtteknek?
• Szerző: PMM
Néha nekünk felnőtteknek úgy tűnik, mintha egy ADHD-val élő gyermek nem figyelne, nem hallaná meg, amit kérnek tőle, vagy csak szándékosan bosszantaná a környezetét. Pedig legtöbbször éppen ennek az ellenkezője igaz: nagyon szeretne megfelelni, csak az agya másképp működik. Az alábbi történet nem egyetlen kislányról szól, hanem sok ADHD-val élő gyermek érzéseiből és tapasztalataiból született szerkesztőségi összeállítás lett. Talán segít egy kicsit jobban megérteni ezeket a gyerekeket.
Anya idegesen fordult Zsuzsihoz:
– Miért nem figyelsz rám?
Anya ma reggel is ezt kérdezte.
Pedig figyeltem.
Vagyis… szerettem volna.
Csak amikor elkezdett beszélni, megláttam egy katicabogarat az ablakpárkányon. Vajon hová megy? Van családja? Tudja, hogy én nézem?
– Hallottad, mit mondtam? – kérdezte anya.
Ránéztem.
Mosolygott már? Vagy mérges volt? Nem tudtam.
– Igen… – feleltem halkan.
Pedig nem hallottam.
Nem azért, mert nem érdekelt.
Hanem mert néha a fejemben egyszerre túl sok minden történik.
Az iskolában azt mondják, sokat beszélek.
Pedig csak eszembe jut valami.
Ha nem mondom ki rögtön, elfelejtem.
Ez olyan, mint amikor egy buborék felszáll a víz tetejére. Ha nem pukkan ki, egyszerűen eltűnik.
A tanító néni ilyenkor rám szól.
– Várd meg, amíg rád kerül a sor!
Én próbálom.
Tényleg.
De mire rám kerülne a sor, már nem emlékszem, mit akartam mondani.
A padban ülni nagyon nehéz.
Nem azért, mert nem akarok.
A lábam magától mozog.
Kopog.
Hintázik.
Rugózik.
Mintha mindig lenne bennem egy kis motor.
Sokan azt hiszik, rosszalkodom.
Pedig csak így könnyebb figyelni.
Tornán mindig azt hallom:
– Koncentrálj!
De hogyan?
Olyan ez, mintha azt kérnék valakitől, hogy ne pislogjon.
Pár másodpercig sikerül.
Aztán mégis megtörténik.
Hazafelé anya megkérdezi:
– Milyen volt a napod?
Azt mondom:
– Jó.
Pedig nem mindig volt jó.
Csak mire hazaérek, már nem tudom sorban elmesélni.
A jó dolgokat sem.
A rosszakat sem.
Otthon jön a lecke.
Anya leül mellém.
– Kezdjük el!
Bólogatok.
Aztán meglátom a ceruzatartóban a kék ceruzát.
Eszembe jut, hogy múlt héten eltört.
Akkor sírtam.
A sírásról eszembe jut, amikor az oviban estem el.
Arról pedig az, hogy ott volt egy kisfiú, akinek piros biciklije volt.
– Figyelsz? – kérdezi anya.
Persze.
Vagyis…
Nem tudom.
A legrosszabb mégsem az, amikor rám szólnak.
Hanem amikor azt hiszik, direkt csinálom.
Hogy lusta vagyok.
Hogy nem érdekel semmi.
Hogy nem akarok szót fogadni.
Pedig minden este megfogadom, hogy holnap ügyesebb leszek.
Holnap nem fogok közbevágni.
Nem felejtem el a füzetemet.
Nem hagyom el a pulóveremet.
Nem leszek hangos.
És reggel tényleg elhiszem, hogy sikerülni fog.
Aztán valahogy mégsem úgy alakul.
És estére én vagyok a legszomorúbb.
Tudod, mi esik a legjobban?
Amikor anya azt mondja:
– Semmi baj, próbáljuk meg újra!
Nem az, hogy mindent megenged.
Hanem hogy hisz bennem.
Mert én is szeretnék olyan lenni, mint a többiek.
Csak néha olyan érzés, mintha mindenki egy sima úton sétálna, én pedig egy trambulinon próbálnék egyensúlyozni.
Szeretem, amikor megdicsérnek.
Nem csak akkor, ha ötöst kapok.
Hanem akkor is, amikor sikerül végigülnöm egy mesét.
Amikor nem vágok közbe.
Amikor eszembe jut bepakolni a táskámat.
Lehet, hogy másnak ezek apróságok.
Nekem óriási győzelmek.
Ha egyszer találkozol egy olyan gyerekkel, mint én, kérlek, ne azt nézd, hogy mennyit mocorog.
Ne azt, hogy hányszor szólnak rá.
Ne azt, hogy fél perc alatt három kérdést tesz fel.
Próbáld inkább elképzelni, milyen lehet úgy élni, hogy a világ egyszerre túl hangos, túl gyors és túl érdekes.
És hidd el, én sem szeretem, amikor csalódást okozok.
Este anya betakar.
Megpuszilja a homlokomat.
Azt hiszi, már alszom.
Pedig még hallom, ahogy halkan azt mondja apának:
– Olyan okos kislány… csak olyan nehéz neki.
Igaza van.
Néha tényleg nehéz.
De tudod, mi segít a legtöbbet?
Amikor nem azt látjátok, hogy milyen sokszor hibázom.
Hanem azt is észreveszitek, hogy minden nap újra megpróbálom.
Mert hidd el…
nem direkt csinálom.
❤️ Szerkesztői megjegyzés: Az ADHD nem a rossz nevelés oka, nem lustaság és nem akarathiány a gyerek részéről. Ezeknél a gyerekeknél a figyelem szabályozásának és a végrehajtó funkciók működésének eltérő idegrendszeri sajátosságáról van szó. A fenti történet több ADHD-val élő gyermek és családjuk tapasztalatai alapján készült szerkesztőségi cikk lett. Ezzel próbálunk támogatást nyújtani, hogy a felnőtteknek segíteni, hogy jobban megérteni azt, amit kívülről sokszor nem látunk.
Nyitókép forrása: Magnific.com
Kapcsolódó:
