„A stockholmi vendéglátóegységek dolgozói belefáradtak a gyerekekbe, akik nem tudják, hogyan kell viselkedni. Az egyik kávézó még a gyerekes családokat is kitiltotta. És mindez Svédországban, egy olyan országban, amely annyira hűséges a gyerekekhez. Persze mindig lehet találni sikítozó, italokat kiöntő, a helyiségben rohangáló vagy az ajtót nyitogató gyerekeket, amikor kint mínusz 5 fok van. De most ezeknek a gyerekeknek a szülei mellettük állnak, és meg sem próbálnak semmilyen módon közbeavatkozni” – mutat rá társadalmunk egyik legnagyobb problémájára a pszichiáter.

„Senki sem meri megállítani ezeket a gyerekeket! Minden szülő nagyon kellemetlenül érzi magát, amikor a gyerekeit kritizálják. Korábban a társadalmunk a felnőttek társadalma volt. Voltak közös értékek a gyermekneveléssel kapcsolatban. Ha a gyerek rosszul viselkedett, bárki odamehetett hozzá, és észrevételt tehetett! Ez a hozzáállás már nem létezik a társadalomban. Mi felnőttek már nem felelünk egymásért, csak a gyerekeinkért felelünk” – tette hozzá, egyet nem értően.

Eberhard figyelmeztet: manapság „a szülők már nem viselkednek felelősségtudatos felnőttként. Úgy érzik, hogy a gyermekeik legjobb barátjának kell lenniük. Egy szintre helyezik magukat a gyerekekkel, anélkül, hogy ellentmondanának nekik és határokat szabnának. A szülők már nem hoznak döntéseket, hanem olyan menők, lázadók és modernek akarnak lenni, mint a gyerekeik. Társadalmunk ma már csak tizenévesekből áll” – vélekedik némi éllel a hangjában a szakember.

A pszichiáter azt állítja: „A legtöbb szülő nem akarja beismerni, sok problémába ütközik a gyereknevelés során. Mindig azt állítják, hogy minden rendben van! A lelkiismeretük azonban gyötri őket, mert tudják, hogy sok mindent nem jól csinálnak. Este, egy fárasztó munkanap után elkészítik azt az ételt, amit a gyerekek szeretnek, mert nem akarnak vitatkozni velük. Engedik, hogy a gyerek a tévé előtt egyen, hogy többet nyomkodja az okoskütyüt, mint kellene, csak azért, hogy csend legyen a házban. Ezek a szülők ott töltik a vakációt, ahol a gyerekeik akarják, pedig nélkülük soha nem választanák ezt az úti célt. Nem azt mondom, hogy ez rossz. Csak azt mondom, hogy egy szülő életének nem a gyerek körül kellene forognia. Nincs olyan tudományos bizonyíték, ami azt mutatná, hogy a szülőknek ez a hozzáállása pozitív hatással lenne a gyerekre” – hangsúlyozza Eberhard.

A szakember rávilágít, mi lenne a normális: „Úgy gondolom, hogy a családnak egy teljesen demokratikus intézménynek kell lennie. A felnőttek és a gyermekek közötti kapcsolat mindig aszimmetrikus. Ez egy tanár és egy tanítvány közötti kapcsolat. Az egyik tanít, a másik hallgat. A szülők jobban fel tudják mérni a helyzetet, mert több tapasztalatuk és tudásuk van, ezért nekik kell felállítaniuk a szabályokat. Néhány olvasómnak az a benyomása, hogy vissza akarom hozni a katonai nevelést és a testi fenyítést.

De én ezt soha nem mondtam. És soha nem ütöttem meg a gyerekeimet. Biztos vagyok benne, hogy a gyerekeket úgy kell nevelni, hogy az megfeleljen annak a társadalomnak az értékeinek és normáinak, amelyben élnek. Nyugaton a szülők ma már mindentől félnek, és azt gondolják, hogy a legkisebb kritika is traumatizálhatja a gyerekeket. A szülők már nem tartják szükségesnek, hogy közöljék a kamaszlányukkal, ne egyen túl sok csokoládét, mert elhízik. És csak azért, mert attól félnek, hogy a lány egy másik végletbe esik, és anorexiás lesz. De biztosíthatlak, hogy bizonyos dolgokat megkövetelhetünk a gyerekeinktől, ők pedig alkalmazkodni fognak. Ne bánjunk úgy a gyerekekkel, mint a porcelánbabákkal. Ahhoz, hogy erős személyiségeket neveljünk, már kiskoruktól kezdve meg kell tanítanunk a gyerekeket a problémák kezelésére” – javasolja a pszichiáter.

„Ha önálló gyerekeket akarunk nevelni, akkor engednünk kell, hogy egyedül járjanak iskolába. Hatéves korában a gyerek már képes egyedül közlekedni egy nagyvárosban, ahol sok a közlekedési eszköz. A szülők persze ezt nem fogadják el, ugyanakkor megengedik a gyerekeknek, hogy a felnőttekkel egyenrangúan hozzanak bizonyos döntéseket. Sok felnőtt nagyon ellentmondóan jár el, nem gondolva arra, hogy ez a viselkedés összezavarhatja a gyerekeket” – hívja fel a figyelmet Eberhard.

Hozzátette: szerinte „nem készítjük fel eléggé a gyerekeket az életre. Azzal áltatjuk őket, hogy soha semmi rossz nem fog történni velük, hogy csak értük létezünk, hogy ők a legfontosabbak… nagy kárt okozunk nekik, mert a végén a legkisebb problémával sem lesznek képesek megbirkózni. A mai szülők túl messzire mentek. Már nem tudják kontrollálni ezt a túlzott liberalizációt, és az egyenlőségre való törekvés mindenben a társadalmi dogmák egyikévé vált. A gyerekeket egyforma korban küldjük óvodába, az anyák és az apák egyformán keményen dolgoznak, szinte egyenlő pozícióban. Senki sem maradhat le senki mögött. A munka az egyetlen módja annak, hogy teljes értékű emberré váljunk. Ezt már kora gyermekkorban halljuk. Csak szülőnek lenni már nem érték. Egyetlen nő sem engedheti meg magának többé, hogy otthon maradjon és gyerekeket neveljen. Mert őt az egész társadalom el fogja ítélni. A többiek szemében egy régimódi árulóvá válik” – vélekedik a szakember.

Végső soron pedig, Eberhard azt is lefesti, mi fog történni, ha ez a tendencia tovább folytatódik: „a modern gyerekek mindig reflektorfényben akarnak lenni, mert nagyon fontosnak tartják magukat. Merészen, magabiztossággal nőnek fel, de torz képük van a világról, az életről és saját képességeikről. Ha csak a gyerekre összpontosítunk, az nem a legjobb nevelési mód a világon. Ha így lenne, a gyermekeink jobban szeretnének minket, mint bárki mást a világon. De nem így van. Amikor megöregszünk és erőtlenek leszünk, a gyerekeink bedugnak majd minket az idősek otthonába. Míg más országokban a családok együtt élnek, mert a szülőket még idős korukban is megbecsülik…” – gondolkodtat el a szavaival a svéd pszichiáter.

A cikk forrása:
Nyitókép forrása: Freepik.com