De van itt egy fontos kérdés, amiről kevesebbet beszélünk:

Hogyan tanulja meg a gyerek a tiszteletet, ha mi csak követeljük tőle, de nem mutatjuk meg neki, hogyan működik?

A tisztelet ugyanis nem egyszerűen engedelmesség. Nem azt jelenti, hogy a gyerek mindig azt teszi, amit a felnőtt mond, nem vitatkozik, nem kérdez vissza, és soha nem mond nemet. A valódi tisztelet ennél sokkal többről szól.

És mindenekelőtt: kapcsolatról, mintáról és határokról.

A gyerek azt tanulja meg, amit átél

A gyerekek nem elsősorban abból tanulják meg, hogyan kell másokkal bánni, amit elmondunk nekik. Hanem abból, amit nap mint nap megtapasztalnak.

- Figyeli, hogyan beszél vele anya, amikor fáradt.

- Figyeli, hogyan reagál apa, amikor valaki ellentmond neki.

- Látja, hogy a családban lehet-e bocsánatot kérni.

- Azt is megtapasztalja, hogy mi történik akkor, ha neki más a véleménye.

Meghallgatják? Megpróbálják megérteni? Vagy azonnal elhangzik: „Ne feleselj!” Ezekből az apró, hétköznapi helyzetekből áll össze a gyerek fejében az, hogy mit jelent tisztelettel bánni egy másik emberrel.

- Ha azt tanulja meg, hogy az erősebbnek mindig igaza van, könnyen azt viszi tovább.

- Ha azt tapasztalja, hogy egy konfliktust csak kiabálással lehet lezárni, ezt a mintát fogja ismerni.

- Ha viszont azt látja, hogy lehet határozottan nemet mondani anélkül, hogy megaláznánk a másikat, akkor ezt is megtanulja.

A tisztelet nem egyenlő az engedelmességgel

Talán ez az egyik legfontosabb különbség. Egy gyerek lehet nagyon engedelmes úgy is, hogy közben fél. Fél a büntetéstől, a kiabálástól, a megszégyenítéstől vagy attól, hogy elveszíti a szülő szeretetét.

Ez azonban nem feltétlenül tisztelet. A tisztelet sokkal inkább azt jelenti, hogy a gyerek megtanulja figyelembe venni a másik embert: annak érzéseit, szükségleteit és határait – miközben a saját érzései és határai is számítanak.

Ezért egy tisztelettudó gyereknek is lehet véleménye.

- Lehet dühös.

- Lehet csalódott.

- Mondhatja azt, hogy nem ért egyet.

- Kérdezhet.

És bizonyos dolgokra mondhat nemet is.

A szülő feladata nem az, hogy ezeket az érzéseket eltüntesse. Hanem hogy megtanítsa a gyereknek: az érzéseid rendben vannak, de nem mindegy, mit kezdesz velük.

„Mérges lehetsz rám, de nem beszélhetsz velem akárhogyan”

Ez az a pont, ahol a szeretetteljes nevelés könnyen félreérthető. A tiszteletteljes szülőség nem azt jelenti, hogy mindent ráhagyunk a gyerekre.

• Nem kell eltűrni a sértegetést.
• Nem kell elfogadni, hogy a gyerek megüssön valakit.
• Nem kell minden szabályt feladni csak azért, mert a gyerek tiltakozik.

Sőt.

A gyereknek éppen azért van szüksége határokra, hogy megtanulja: más embereknek is vannak határai.

Egy szülő nyugodtan mondhatja:

„Látom, hogy nagyon mérges vagy rám. Jogod van mérgesnek lenni. De engem nem sértegethetsz.”

Vagy:

„Megértem, hogy nem tetszik, amit mondtam. Elmondhatod, miért nem értesz velem egyet, de nem kiabálhatsz velem.”

Ezekben a mondatokban egyszerre van jelen két fontos üzenet:

Az érzéseid számítanak. És az én határaim is számítanak.

A kettő nem zárja ki egymást.

A határhúzás nem ugyanaz, mint a hatalomgyakorlás

Sok családban a határhúzás valójában hatalmi harccá válik.

„Azért, mert én azt mondtam!”

„Nem érdekel, mit gondolsz!”

„Majd ha felnőtt leszel, eldöntöd!”

Ezekkel a mondatokkal pillanatok alatt le lehet zárni egy vitát. Csakhogy attól, hogy a gyerek elhallgat, még nem biztos, hogy megtanulta, miért volt szükség a határra. A valódi határ ennél másképp működik.

A szülő nem azt mondja: „Én vagyok az erősebb, ezért nekem van igazam.”

Hanem azt: „Én vagyok a felnőtt, ezért az én feladatom, hogy biztonságos kereteket adjak neked.”

Ez hatalmas különbség.

A gyereknek ugyanis nem az a dolga, hogy minden helyzetben engedelmeskedjen. Az a dolga, hogy fokozatosan megtanulja szabályozni önmagát, figyelembe venni másokat, felelősséget vállalni a viselkedéséért és egyre önállóbban dönteni.

Ehhez pedig nem félelemre, hanem biztonságos kapcsolatra és következetes határokra van szüksége.

Mi történik, ha a szülő mindig mindent elnéz?

A másik véglet sem működik. A tiszteletre nevelés nem azt jelenti, hogy a szülőnek mindent el kell viselnie.

Ha a gyerek rendszeresen sértegeti az anyját, megalázza a testvérét, megüti a másikat, vagy tudatosan átlépi mások határait, azt nem érdemes azzal elintézni, hogy „csak kiadja a dühét”. A düh valóban elfogadható érzés. A bántó viselkedés azonban nem feltétlenül az.

A szülő feladata éppen az, hogy a kettő között megtanítsa a különbséget.

- „Lehetsz dühös.”

„Mondhatod, hogy eleged van.”

- „Mondhatod, hogy szerinted igazságtalan vagyok.”

- „De nem üthetsz meg.”

- „Nem alázhatsz meg.”

- „És én sem foglak megalázni téged.”

Ez már valódi tanítás.

És mi van akkor, ha a szülő hibázik?

Ez talán az egyik legfontosabb része az egésznek. Mert egyetlen szülő sem képes mindig tökéletesen reagálni.

- Lesz olyan nap, amikor elfogy a türelem.

- Lesz olyan reggel, amikor mindenki rohan.

- Lesz olyan este, amikor anya vagy apa már annyira fáradt, hogy felemeli a hangját.

És lehet, hogy utólag rájön: ezt nem így kellett volna. Ilyenkor nem a tekintélyünk elvesztése az, ha azt mondjuk:

„Túl hangosan beszéltem veled. Mérges voltam, de nem kellett volna így beszélnem. Sajnálom.”

Éppen ellenkezőleg. Ezzel valami nagyon fontosat tanítunk. Azt, hogy a tisztelet nem azt jelenti, hogy soha nem hibázunk.

Hanem azt, hogy vállaljuk a felelősséget azért, ahogyan a másikkal bánunk.

A gyerek pedig ezt a mintát később magával viszi a barátságaiba, a párkapcsolataiba, a munkahelyi kapcsolataiba – és egyszer talán a saját gyerekeivel való kapcsolatba is.

„Ne beszélj vissza!” – vagy inkább tanítsuk meg vitatkozni?

A kisgyerekből kamasz lesz. A kamaszból pedig lassan önálló felnőtt. Ez az út szükségszerűen együtt jár azzal, hogy egyre több saját gondolata, véleménye és döntése lesz. A szülő számára ez időnként kifejezetten nehéz. A gyerek már nem fogad el mindent csak azért, mert anya vagy apa mondta.

• Kérdez.
• Vitatkozik.
• Megkérdőjelez.
• Határokat próbálgat.

Ez bizony lehet fárasztó. De nem minden ellenkezés tiszteletlenség.

A gyerek önállósodása nem a szülő elvesztését jelenti.

Éppen ezért nem biztos, hogy az a cél, hogy egy kamasz soha ne mondjon ellent. Sokkal fontosabb, hogy megtanulja: lehet más véleményed úgy is, hogy közben nem bántod meg a másikat. Ez pedig olyan készség, amit nem egyik napról a másikra sajátít el.

Meg kell tanulnia. És ki mástól tanulná meg, ha nem tőlünk?

Talán nem azt kell kérdeznünk, hogy „tisztel-e engem?”

Hanem ezt:

„Én hogyan bánok vele, amikor nem értünk egyet?”

„Meghallgatom, vagy azonnal elhallgattatom?”

„Határt húzok, vagy megszégyenítem?”

„Megmutatom neki, hogyan lehet bocsánatot kérni?”

„Én tiszteletben tartom az ő határait?”

Mert a gyerek nem tisztelettudónak vagy tiszteletlennek születik.

• Tanul.
• Figyel.
• Utánoz.
• Tapasztal.

És közben folyamatosan alakítja a képét arról, hogyan működnek az emberi kapcsolatok. A tiszteletet ezért nem lehet egyszerűen kikövetelni egy gyerektől.

Meg lehet mutatni neki. Meg lehet tanítani. És minden egyes hétköznapi helyzetben újra lehet gyakorolni. Mert talán nem az a legfontosabb lecke, hogy a gyerek megtanulja:

„A felnőtteket tisztelni kell.”

Hanem az, hogy ezt tanulja meg:

„Az emberekkel tisztelettel bánunk. Veled is. Velem is.”

A cikk forrása: külföld
Nyitókép forrása: magnific.com