A szülőség tele van olyan pillanatokkal, amelyekre senki sem készít fel bennünket.

Nem a nagy döntésekre gondolok, hanem azokra a hétköznapi helyzetekre, amikor egyszerre túl sok minden történik. Késésben vagyunk, csörög a telefon, fő a vacsora, a gyerek pedig éppen akkor szeretne megmutatni egy rajzot, feltenni még egy kérdést vagy egyszerűen csak azt szeretné, hogy figyeljünk rá.

Ilyenkor könnyen kicsúszik a szánkon egy-egy mondat, amit néhány perc múlva talán már mi magunk is megbánunk.

Nem azért, mert rossz szülők vagyunk.

Hanem mert emberek vagyunk.

„Hányszor mondjam még el?”

Ugye ismerős?

Valószínűleg nincs olyan család, ahol ez a mondat még soha ne hangzott volna el.

Pedig a legtöbbször nem is a gyereknek szól.

Hanem annak, hogy elfogyott a türelmünk.

Egy kisgyerek viszont ezt nem tudja.

Ő csak azt látja, hogy anya vagy apa mérges lett.

Pedig lehet, hogy valójában nem rá haragszunk.

Hanem a rohanásra.

A stresszre.

Az egész napra.

Lehet, hogy ugyanazt a helyzetet egyetlen mondattal is meg lehet oldani.

– Gyere, nézzük meg együtt még egyszer!

„Most ne zavarj!”

Van olyan nap, amikor az ember tényleg csak öt perc csendre vágyik.

Ebben nincs semmi különös.

A kérdés inkább az, hogyan mondjuk ezt a gyereknek.

A "Most ne zavarj!" helyett talán elég ennyi:

– Adj nekem öt percet, utána csak rád figyelek.

Ugyanazt kérjük.

Csak egészen másképp hangzik.

„Mindjárt.”

Talán ez a legártatlanabb szó.

És mégis milyen sokszor kimondjuk.

– Anya, nézd!

– Mindjárt.

– Apa, segítesz?

– Mindjárt.

Aztán telnek a percek.

Mi már valami egészen másra figyelünk.

Ő pedig csendben továbbáll.

Pedig sokszor elég lenne egy pillanatra félretenni, amit csinálunk.

Ránézni.

Elmosolyodni.

És azt mondani:

– Két perc, és tényleg jövök.

Ettől a két perc még ugyanannyi marad.

A várakozás viszont egészen más lesz.

Nem attól leszünk jó szülők, hogy mindig mindent jól csinálunk

Nincs olyan anya vagy apa, aki soha nem emelte volna fel a hangját.

Aki soha nem volt türelmetlen.

Aki soha nem bánt meg egy-egy mondatot.

A gyerekeinknek nem tökéletes szülőkre van szükségük.

Hanem olyanokra, akik tudnak ölelni.

Akik tudnak nevetni.

És akik néha azt is ki tudják mondani:

– Tudod mit? Ezt most nem kellett volna így mondanom. Sajnálom.

Lehet, hogy ezekből a pillanatokból tanulják meg a legtöbbet.

Nyitókép forrása: magnific.com