1. Ne féljünk megváltoztatni az életutunkat.

Sokan azt kérdezik, hogy mi a rosszabb: egy dolgozó anya, aki munkája miatt elhanyagolja a gyermekét, vagy egy olyan gyermeket, aki csak egy háztartási munkák által kínzott anyát lát egyfolytában. Vannak olyan vélemények, amelyek szerint választani kell: vagy az önmegvalósítás, vagy a (család) gyermekek.

Valójában, ha egy anya otthon van a gyermekekkel, és unatkozik, illetve rosszul érzi magát, változtassa meg a helyzetét. Ha például valaki teljes munkaidős unkát vállal, de rosszul érezte magát és lelkiismeret furdalása volt, hogy otthon hagyta gyermekét, akkor változtasson. Ez nem azt jelenti, hogy otthagyja a munkáját. Csak annyit, hogy van lehetőség a gondolkodáshoz és a kreativitáshoz. Ilyenkor érdemes az egyénnek elgondolkozni, hogy milyen munkára van valójában szüksége és milyen munkaidőben (teljes vagy részmunkaidős). Úgy kell eljárni, hogy a belső elégedetlenségünket megszüntessük. Az érzelmeink a fő útmutatóink.

Az ember boldogabbá válik, ha lelke és az elméje között egyetértés van.

Ez nem jelenti azt, hogy elnyomjuk önmagunk egyik részét a másik rovására, sem azt, hogy a gyermekekkel, a házastársunkkal, a munkával kapcsolatban kellene valamelyikről a másik rovására lemondanunk. Mindössze legyünk sokkal figyelmesebbek önmagunkkal szemben, szabaduljunk meg felületes érveinktől: legyen szó akár csak a konyhai felszerelésektől, akár a komolyabb dolgokról, mint a sikerességünk a társadalomban. Az ilyen leegyszerűsítések nem állnak valós kapcsolatban az érzelmekkel és a változás iránti akarattal. Ne féljünk kockáztatni és megváltoztatni az életvitelünket.

2. Ne várjuk a csodát.

Egyszer egy anya megkérdezte: „Ha apu tizenöt perccel azelőtt ér haza, mielőtt a fia lefeküdne, hogyan alakul a kapcsolatuk?” Valamilyen kapcsolatuk nyilvánvalóan lesz. De ez a napi tizenöt perc messze nem elég arra, hogy ettől a gyermekének teljes értékű apjává váljon. A gyermek emlékében csak az anya, a nagymamák, a nagynénik, a nővér marad meg, pontosabban azok hozzáállása, jelleme, gondolkodásmódja és a világról alkotott képe, de semmi esetre sem az apjuké.

Hiszen a gyermekeknek a környezetük rendkívül sok mindent ad át nem közvetlen beszéd útján, hanem a szeretteiken és az azokkal való kapcsolataikon keresztül, illetve a gyermekek saját megfigyelései révén. A gyermekek ezeket a kapcsolatokat reprodukálják a későbbi életük során. Ezért, sajnos, egy ilyen fiú később nem lesz képes tökéletesen felnevelni a saját fiát, egyszerűen nem fogja tudni, hogy hogyan, hiszen végül is őt sem az apja nevelte fel. Nincsenek csodák ezzel kapcsolatban.

3. Ne próbáljunk mindenáron a gyermekkel játszani.

Az iskolás korig a gyermekek fő életcélja a játék. De nem az a fontos, hogy hány órát és percet töltünk vele, hanem a vele játszott játékok minősége. Ne próbáljunk meg mindenáron a gyermekkel játszani. Úgy érezheti és gondolhatja, hogy unatkozol vele. Minden szülőnek azt a foglalkozási formát kell megkeresnie, ami a szülő és a gyermek részére egyaránt örömöt okoz.

A közös játékok mellett a gyermeknek képesnek kell lennie arra, hogy önállóan elfoglalja magát és önállóan játsszon. „Én csinálom”, „Én találom ki” később az „én gondolatom, ötletemmé” válik. Mert hát a szülő nem erőltetheti rá állandóan a gondolkodásmódját a gyermekére.

Ezért fontos, hogy egy szülő-gyermek kapcsolatban van olyan is, hogy „együtt”, és kell lennie olyannak is, hogy „én magam”. Törekedni kell arra, hogy a gyermek önállósodjon, és ne akarjon mindenben az anyjára hagyatkozni, legyenek ötletei, tervei, hogy önállóan elfoglalja magát. Fontos azonban az is, hogy a szülő finoman vonja ki magát a játékból, hogy a gyermeke egyedül játsszon.

Ezenkívül a szülőknek nem szabad „fejedelmi többes számban” beszélni a gyermek tevékenységével kapcsolatban. „Óvodába megyünk”, „Immár a második osztályba léptünk”, „Felkészülünk az iskolába járásra”, majd „Egyetemre járunk” stb.. Fontos, hogy a gyermekek különbséget tudjanak tenni az „anyám és én”, és az „én” között.

4. Ne „neveljük” a gyermeket.

A gyermeket gyakran annak alapján nevelik, hogy mit gondol fontosnak az anyja és az apja, illetve az is befolyásolja, hogy szerintük hogyan kell viselkednie a gyermeknek és hogyan kell megszervezni az életét. Kétségkívül a szülő feladata a gyermek számára biztosítani a biztonságot és sok szempontból korlátozni is kell azt, ha másért nem, azért, hogy ne essen ki az ablakon a hatodik emeletről, és tudja, hogyan kell biztonságosan átkelni az úttesten. Fontos, hogy időben egyen, kipihenje magát, és hogy például átálljon a pelenkáról a WC-re.

A gyermekkel való bensőséges érzelmi kapcsolathoz ez azonban nem elég. A gyermek megértése azt jelenti, hogy megértjük, mit akar, mi nehéz neki, mi az, ami számára teljesen lehetetlen, miről álmodozik, és mi az, ami fontos neki. A gyermekek vágyaikat gyakran szélsőséges formában fejezik ki: „Nem akarok aludni”, „Fagylaltot szeretnék”, „Azt akarom, hogy ne menj dolgozni.” Ezek az „akarok” és „nem akarom, hogy” kifejezések valójában a szülői „kell” más módon való reprodukciója, amelyet mi, szülők nevelésnek nevezünk. Időben kell aludnia és ennie, dolgoznunk kell.

De mire van szüksége a gyereknek? Lesarkítva a következőket tudom ezzel kapcsolatban mondani: ha érzelmi kapcsolatot akarsz létrehozni a gyermekeddel, hagyd abba az oktatást!

5. Ne legyen mindig a szülőnek igaza.

A szülők nevelési gyakorlata leggyakrabban az oktatás, utasítás. Azt mondjuk, tedd ezt. Ha a gyerek ezt nem teszi meg, kijavítjuk. Vagyis irányítjuk. A legjobb esetben a szülő kitartása az eredmény kulcsa: „Olvassad el, olvasd el, olvasd el, erre szükséged van.” A legrosszabb azonban a megfélemlítés: „Ha nagyon belemerülsz a számítógépbe, akkor függővé válsz, mint például az alkoholisták. Ha nem tanulsz jól, akkor kicsapnak az iskolából, és legfeljebb utcaseprő leszel.” A nevelés megadja a gyermeknek a szükséges formát, mozgásteret, de a kritika, különösen a megfélemlítés és a büntetés megsemmisíti ezt a formát: „Ez tilos!”, „Ezt nem szabad!”.

Ha a gyermek tévedett, akkor elsőre próbáljuk kijavítani, például: „Nos, tudod, hogyan kell hajtogatni, mutattam már…”. Javaslom a szülőknek, hogy szándékosan hibázzanak, írják le, például az első osztályos gyermeküknek: 2 + 5 = 6. Milyen boldog lesz gyermek, hogy a szülők is tévedhetnek! A gyermekek hozzászoknak ahhoz, hogy irányítják, és nyomás alá helyezik őket. De ők maguk semmit sem képesek önállóan csinálni. Éppen ezért ne oktassuk ki a gyermeket, inkább játsszunk vele. Hiszen valami egészen csodálatos módon a gyermekekben születésüktől fogva hihetetlen energiák vannak. Hagyjuk, hogy a gyermek önmagát alakítsa. A gyermek már egy évesen önálló személyiség. És a szülőnek tiszteletben kell tartania az érdekeit, és lehetőséget kell adnia neki az önrendelkezésre.

6. Ne korlátozzuk a gyermekünket, engedjük el, akárhova akar is menni.

Idegesen húzzuk a harisnyát a gyermek lábára, mert elkésünk az óvodából. Ő meg csak ül nyugodtan, és valamiről gondolkodik magába merülve. Mert már tudja: fel fogják öltöztetni, el fogják vinni, és be fogják kísérni az óvodába. Vagy oda ahová a szülő gondolja. Őt formálni fogják. De mit akar ő? Milyen érdekei vannak? Kérdezd meg tőle, amíg kicsi, mindent el fog mondani neked. Ellenkező esetben már túl késő lesz, tinédzserként már elrejti az érdekeit előled, és addigra már hozzászokik, hogy ő az oktatás tárgya és nem pedig célja.

A gyermek motivációját, érdeklődését egy szülőnek mindig szem előtt kell tartania, és fejlesztenie kell. Az a képesség és tudás, hogy megtalálja saját magát, a boldog emberek titka. A gyermek minden alkalommal akar valamit, és ha az érdekeiért például dobálja az ételt, akkor a boldogság útját akarja követni. Hagyjuk, hogy gyermek megtalálja magát, és ne essen pánikba: „Ó, ó! Hová ment már megint?!” Engedjük el. Egy kétéves gyermek még nem tud rendesen beszélni sem, de már azt mondja, hogy „majd én”!

7. Ne ijesztgessük a gyermeket a kegyetlen világgal.

Gyakran hallom ezt a kérdést: „Ön, Julia Boriszovna, prédikálja itt nekünk a humanizmust és a gyermek iránti tiszteletet. De a társadalmunk az erőszakot, a kegyetlenséget és a ravaszságot hirdeti. És ha otthon a gyermek csak ezzel a pihe-puha bársonyos valósággal ismerkedik meg, akkor hogyan készül fel legalább az iskolára, ahol az elnyomás és az alá-fölérendeltség rendszer szinten működik? ”Van válaszom ezekre a kérdésekre. Minél jobban „megőrzött” gyermek hagyja el a szülői házat, annál jobban felkészült és erősödik. Minél jobban megértették és tisztelték, annál jobban meg tudja megvalósítani érdekeit, annál jobban fejlődött az önrendelkezése, annál fejlettebb az ellenállási képessége, azaz nagyobb ellenállásra képes a kemény körülmények között. És fordítva is igaz: ha valaki túlságosan mereven nevel egy gyermeket, akkor az gyengül, főképp, amikor kilép a világba.

8. És ne felejtsünk el beszélni az érzésekről sem!

A tanulmányok azt mutatják, hogy az úgynevezett érzelmi intelligencia fejlődése nagy jelentőséggel bír annak szempontjából, hogy a gyermek mennyire lesz képes megbirkózni a nehéz helyzetekkel a jövőben.

A gyermekek érzelmi intelligenciájának fejlesztéséhez minden szülőnek használnia kell a saját „érzelmek szótárát” a gyermekkel való kommunikációja során. Gyakrabban kell használnia azokat a szavakat, amelyek leírják a saját és a gyermeke állapotát, nevén kell nevezni a különféle érzéseket és benyomásokat. A gyermek érzelmeit meg kell hallgatni és össze kell kapcsolni az „akarsz”, „elégedetlen vagy”, „mérges vagy”, „sírsz”, „tényleg nagyon szeretnél fagylaltot, de én megtiltottam neked, és ezért mérges lettél” kifejezésekkel.

Meséljünk a gyermeknek magáról, a helyzetéről, arról, hogy szerintünk mit gondol és mit vár el. Fordítsuk le a gyermekek hisztériás rohamait és manipulációit beszélt nyelvre, amiben rámutatunk az érzéseire. De tegyük ezt nem kioktató hangsúllyal, hanem minél több megértéssel. És ne kérdezzük: „Miért nem fogadsz már megint szót, hiszen ezt már milliószor megbeszéltük, nem?” A gyermek valószínűleg nem ismeri a válaszokat ezekre a kérdésekre. A szülő csak blokkolja az érzelmi kapcsolatot azzal, hogy a beszélgetést ilyen logikai szintre tereli.

És ne felejtsük el átadni neki az érzéseinket sem: „Most nem vagy hajlandó felöltözni, és ez nagyon idegesít engem.” „Nagyon sajnálom, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy tizedik fagylaltot megkapd”.

9. Ne próbáljuk meg mindenáron meginteni.

„Te magad mondtad, hogy ez az utolsó rajzfilm!” Ezt a „magad” intésnek, győzködésnek hat, és nagyon káros.

Sokkal jobb, ha valamit nem tiltunk meg, hanem egy szabályt vezetünk be. A szabályok nem képezik vita tárgyát, és nem is lehet alkudozni velük.

A gyerek azt mondja: „Nem akarok lefeküdni.” Menjünk elébe a helyzetnek: „Nem szeretnél aludni? És nagyon mérges vagy, hogy ilyen szabályunk van? Jobb lenne, ha nem lennének ilyen szabályok! Igen, néhány szabály nagyon furcsa… De nem tudok segíteni, mert ez a szabály.” Az ilyen beszélgetés mindenki számára megkönnyíti az életet.

„Tudod, hogy ilyen kisautót csak a születésnapodra kaphatsz” – ez ismét csak intés. Ha egy gyermeknek szüksége van valamire, ne kezdjünk bele tárgyalásokba, ne szálljunk vitába vele, hanem tegyünk korlátozásokat. És ami a legfontosabb: ne oktassuk ki, csak értessük meg vele: „Nagyon szükséged van egy ilyen autóra. Te nagyon szeretnéd. Most nincs lehetőségem megvenni. De emlékezni fogok arra, hogy szükséged van erre.”

De ne felejtsük el, hogy a szabályokon túl a gyermekeknek jogokkal is kell rendelkezniük. Ha a gyermek nem kapja meg azt, amire valójában szüksége van, meg fogja szegni a szabályokat, vitatkozik, hazudik és elrejtőzik. Tiszteletben tartja a szabályokat, ha mi is tiszteletben tartjuk a céljait és jogait.

10. Ne cseréljük le a való világot a kütyükre.

Az új technológiák egyik jellemzője, hogy azonnali visszajelzést adnak. Vagyis a készülékeken felnőtt gyermek nem szokik hozzá ahhoz, hogy cselekedeteire fordított reakció késleltetett legyen. Egy másik tulajdonságuk ezeknek az eszközöknek, hogy az interakció fizikailag korlátozott. A telefonok, táblagépek esetében egy kis kézi manipuláció hatalmas információáramot hoz el a felhasználójának. Ennek eredményeként lehetetlenné teszik a tárgyak kölcsönhatásának fizikai törvényesszerűségeit tanulmányozni. Az új technológiák harmadik jellegzetes vonása, hogy a számítógépes játékokban és a közösségi hálózatokban az érzelmi kapcsolatok szűkösek, azok bizonyos, előre elkészített keretek közé vannak korlátozva.

A szülőknek meg kell értetniük, ismertetniük a gyermekkel a valós világ gazdagságát és annak jellegzetességeit. A gyermeknek fel kell tudnia ismerni, hogy a technológiák jellemzői mennyire mások és korlátozottak a valós világéhoz képest. Amennyiben korlátozzuk a gyermekeket a kütyükkel kapcsolatban, ne feledkezzünk el arról, hogy ehelyett biztosítani is kell valamit, például töltsük el a szabadidőt olyan tevékenységekkel, amelyek során a gyermek megkaphat olyan dolgokat, amit a számítógépes technológia sosem lesz képes megadni neki.

Az időtöltés folyamata, a tárgyakkal való valós foglalkozások, az érzelmi kommunikáció az anyával és az apával, ezekre érdemes külön figyelmet fordítani. A közösségi hálózatoknak nincs szaga, érintése és intonációja.

Ha megosztjuk érzelmeinket a gyermekünkkel, kialakul benne egyfajta ízlés a cselekedetekkel, a tettel kapcsolatban a való világban, és mire az iskolába jár, a kütyük korlátai ismertek lesznek számára. És ekkor már ő maga sem akar több, mint fél órán át a telefont nyomkodva ülni.

Tetszett az a cikk? Oszd meg barátaiddal, ismerőseiddel a Facebook-on!

A cikk és a kép forrása: ketkes.com