
Ősz van. Lehullanak a falevelek, a fák ágai csupaszon nyúlnak az ég felé. Az érett gyümölcsöket leszüreteljük. Az utolsó virágok nyílnak. A költöző madarak elvonulnak. Ezek a hétköznapi megfigyelések, amelyeket a gyerekek is észre szoktak venni, nemcsak pillanatnyi információval szolgálnak, hanem segítenek megérteni az élet körforgását is. A természet ilyenkor mindent elenged, ami már nem szolgálja, és egy időre visszahúzódik, hogy erőt gyűjtsön a tavaszi újrakezdéshez.
Nem csoda, hogy szerte a világon ehhez az időszakhoz kapcsolódnak a különböző (európai gyökerű) kultúrák elmúláshoz kötődő rítusai. Magyarországon a keresztény eredetű mindenszentek ünnepe és halottak napja számít hagyományosnak (és igen, a tökfaragás is, bár az nálunk inkább szüreti tevékenység). Az utóbbi években itthon is egyre népszerűbb halloweeni vagy akár a Dia de los Muertoshoz köthető szokásokat illetően nem az a kérdés, hogy van-e létjogosultságuk nálunk, hanem az, hogy miként segítenek megérteni az élet-halál-élet körforgását.
Ugyanis a halál, a veszteség, az elmúlás az élet természetes részei – ha nem is a legkellemesebbek. Mindenben ott vannak: egy kedvenc plüss elhagyásában, az óvodai ballagásban, a költözésben, a levelek hullásában… Éppen ezért egy gyerek magától értetődően képes kapcsolódni hozzá – ha nem tabusítjuk előtte a kérdést.
A halálról szabad beszélni, szabad néven nevezni a történéseket akkor is, ha ez nehéz. Kimondhatjuk, hogy a kutyusunk elpusztult, és nem elaludt, a szomszéd néni pedig meghalt, és nem elköltözött. Ahhoz, hogy a gyerekek értsék, mi történik ilyenkor, és ezáltal csökkenjen a helyzetből fakadó bizonytalanságérzetükfontos, hogy a szintjüknek megfelelő, egyértelmű válaszokat kapjanak a kérdéseikre. Néha szokatlan dolgokról faggatóznak, hiszen érdekli őket, hogy tényleg megeszik-e a kukacok a testet, és hogy anya is meg fog-e halni egyszer. Ám ha ezekre elfogadható választ kapnak, akkor mernek majd kérdezni akkor is, amikor nehezebb érzelmi terheket cipelnek. Ha a hétköznapokban is megélhetőek a kisebb veszteségek, nem pótoljuk azonnal az elhagyott kincset, hanem van idő megélni a gyász érzését, akkor a gyerekek tapasztalatot szereznek arról, hogy az üresség nem a világ vége. Hanem egy olyan tér, ahova új dolgok képesek születni.
A mesék – legyenek kortárs történetek vagy népmesék – is épp ezt a biztonságos, semleges teret nyitják meg meg, ahol a gyerekek annyit engedhetnek be a gyász érzéséből, amennyit épp elbírnak, amennyit fel tudnak dolgozni. Így megerősödhet bennük az a tudat, hogy ahogy a természetben is, úgy az életünkben a veszteség, az elengedés megélése után újjászületés következik. Az október végi, november eleji időszakot kihasználhatjuk arra, hogy a természet változásával összhangban teret adjunk a veszteséggel kapcsolatos érzéseinknek. Olvashatunk olyan meséket, amelyekben ez előkerül (nem muszáj kimondottan a halálról olvasni; kisebb veszteségek szinte minden történetben megjelennek), esetleg menjünk kirándulni, és figyeljük meg a növényeket, vagy akár egy nagyobb rendrakás során ajándékozzuk el a már nem használt játékokat, könyveket. Ez is elengedés.
Egyfajta meseként funkcionálnak a családi történetek is, amelyeket egy temetőlátogatás vagy fényképnézegetés során felidézhetünk. Hiszen ez a gesztus arról szól, hogy az elhunyt szeretteink valamilyen formában mégis velünk vannak, emlékeken, értékörökségen keresztül kapcsolódhatunk velük.
Az ősz folyamán még több mesét és gyakorlatias tartalmat osztok meg a veszteségek feldolgozásával kapcsolatban is a Meseváros nevű Facebook-oldalamon, illetve a Meseváros közösség csoportban. Szeretettel ajánlom gyászfeldolgozáshoz Az odú című mesémet is.
Gertheis Veronika
író, óvó- és drámapedagógus, Kincskereső meseterápiás szakember
Budapesten több helyen vezet támogató mesecsoportokat óvodásoknak, alsósoknak és felnőtteknek.
Az aktuális csoportokról és az óvodákba, iskolákba meghívható programjairól itt találsz információt: MESÉS PROGRAMOK
Nyitókép forrása: pexels.com