Veszteségekről gyereknyelven

A mesék a gyász folyamatában is segíthetnek

• Szerző: Gertheis Veronika

Az egyik mesecsoportomból egy kislány anyukája azzal keresett meg, hogy a foglalkozásokon tudnánk-e valamiként érinteni az elmúlás témáját, ugyanis a szeretett dédmama elhunyt. Mivel egyébként is október vége felé jártunk, a következő alkalommal A mocsári manók meg az élet vize című szibériai mesét mondtam el a gyerekeknek, amely egy eredetmese arról, hogy miként váltak az emberek halandóvá. Ennek kapcsán hoztam szóba a témát. De miért pont az ősz a legalkalmasabb időszak arra, hogy a halálról beszélgessünk, és hogyan segíthetnek a szokások és a mesék a veszteségek feldolgozásában?

🤍🤍🤍🤍🤍🤍🤍🤍🤍
Ne maradj le egyetlen fontos családi cikkünkről sem!
Állítsd be, hogy a Google keresőben a Papás Mamás Magazin jelenjen meg elsőként!
🤍🤍🤍🤍🤍🤍🤍🤍🤍

egy gyermek kezében tartott őszi falevél, elmosódott, aranyló háttérrel
Ősz van. Lehullanak a falevelek, a fák ágai csupaszon nyúlnak az ég felé. Az érett gyümölcsöket leszüreteljük. Az utolsó virágok nyílnak. A költöző madarak elvonulnak. Ezek a hétköznapi megfigyelések, amelyeket a gyerekek is észre szoktak venni, nemcsak pillanatnyi információval szolgálnak, hanem segítenek megérteni az élet körforgását is. A természet ilyenkor mindent elenged, ami már nem szolgálja, és egy időre visszahúzódik, hogy erőt gyűjtsön a tavaszi újrakezdéshez.

Nem csoda, hogy szerte a világon ehhez az időszakhoz kapcsolódnak a különböző (európai gyökerű) kultúrák elmúláshoz kötődő rítusai. Magyarországon a keresztény eredetű mindenszentek ünnepe és halottak napja számít hagyományosnak (és igen, a tökfaragás is, bár az nálunk inkább szüreti tevékenység). Az utóbbi években itthon is egyre népszerűbb halloweeni vagy akár a Dia de los Muertoshoz köthető szokásokat illetően nem az a kérdés, hogy van-e létjogosultságuk nálunk, hanem az, hogy miként segítenek megérteni az élet-halál-élet körforgását.

Ugyanis a halál, a veszteség, az elmúlás az élet természetes részei – ha nem is a legkellemesebbek. Mindenben ott vannak: egy kedvenc plüss elhagyásában, az óvodai ballagásban, a költözésben, a levelek hullásában… Éppen ezért egy gyerek magától értetődően képes kapcsolódni hozzá – ha nem tabusítjuk előtte a kérdést.

A halálról szabad beszélni, szabad néven nevezni a történéseket akkor is, ha ez nehéz. Kimondhatjuk, hogy a kutyusunk elpusztult, és nem elaludt, a szomszéd néni pedig meghalt, és nem elköltözött. Ahhoz, hogy a gyerekek értsék, mi történik ilyenkor, és ezáltal csökkenjen a helyzetből fakadó bizonytalanságérzetükfontos, hogy a szintjüknek megfelelő, egyértelmű válaszokat kapjanak a kérdéseikre. Néha szokatlan dolgokról faggatóznak, hiszen érdekli őket, hogy tényleg megeszik-e a kukacok a testet, és hogy anya is meg fog-e halni egyszer. Ám ha ezekre elfogadható választ kapnak, akkor mernek majd kérdezni akkor is, amikor nehezebb érzelmi terheket cipelnek. Ha a hétköznapokban is megélhetőek a kisebb veszteségek, nem pótoljuk azonnal az elhagyott kincset, hanem van idő megélni a gyász érzését, akkor a gyerekek tapasztalatot szereznek arról, hogy az üresség nem a világ vége. Hanem egy olyan tér, ahova új dolgok képesek születni.

A mesék – legyenek kortárs történetek vagy népmesék – is épp ezt a biztonságos, semleges teret nyitják meg meg, ahol a gyerekek annyit engedhetnek be a gyász érzéséből, amennyit épp elbírnak, amennyit fel tudnak dolgozni. Így megerősödhet bennük az a tudat, hogy ahogy a természetben is, úgy az életünkben a veszteség, az elengedés megélése után újjászületés következik. Az október végi, november eleji időszakot kihasználhatjuk arra, hogy a természet változásával összhangban teret adjunk a veszteséggel kapcsolatos érzéseinknek. Olvashatunk olyan meséket, amelyekben ez előkerül (nem muszáj kimondottan a halálról olvasni; kisebb veszteségek szinte minden történetben megjelennek), esetleg menjünk kirándulni, és figyeljük meg a növényeket, vagy akár egy nagyobb rendrakás során ajándékozzuk el a már nem használt játékokat, könyveket. Ez is elengedés.

Egyfajta meseként funkcionálnak a családi történetek is, amelyeket egy temetőlátogatás vagy fényképnézegetés során felidézhetünk. Hiszen ez a gesztus arról szól, hogy az elhunyt szeretteink valamilyen formában mégis velünk vannak, emlékeken, értékörökségen keresztül kapcsolódhatunk velük.

Az ősz folyamán még több mesét és gyakorlatias tartalmat osztok meg a veszteségek feldolgozásával kapcsolatban is a Meseváros nevű Facebook-oldalamon, illetve a Meseváros közösség csoportban. Szeretettel ajánlom gyászfeldolgozáshoz Az odú című mesémet is.

Gertheis Veronika

író, óvó- és drámapedagógus, Kincskereső meseterápiás szakember

Budapesten több helyen vezet támogató mesecsoportokat óvodásoknak, alsósoknak és felnőtteknek.

Az aktuális csoportokról és az óvodákba, iskolákba meghívható programjairól itt találsz információt: MESÉS PROGRAMOK

Nyitókép forrása: pexels.com