A nagyszüleimmel közös kis családi házban bizony nehéz volt az élet mindnyájunknak. Nagyapám nagyon szigorú tekintetű ember volt, a gyermekzsivajt végképp nem bírta. Sokszor minden semmiségért a sarokba kellett állnunk, térdepelnünk, pedig nem voltunk rossz gyerekek. Az is elég volt olykor, ha nevettünk, vagy hangosan meséltem a testvéreimnek. Minden idegesítette. Amikor összevonta a szemöldökét, anyuka már küldött is a sarokba bennünket, ezzel akarta azt hiszem megelőzni a nagyobb vihart.

"Nagymama sokszor tett megjegyzést apukára"

Gyerekként is állandóan éreztem a feszültséget. Nagymama sokszor tett megjegyzést apukára, „katuskának” nevezte, mert, ha otthon volt édesapám, mindenben segített anyukának. Nem értettem ezt a kifejezést akkor, de éreztem belőle a lenézést. Ma már azt gondolom, hogy sok irigység is lehetett a szavaiban, hisz soha nem tapasztalta meg, milyen egy szerető, figyelmes társ mellett élni. Sajnálom szegényt, mert nem sok jót kapott életében. Árva megyében született, sokan voltak testvérek, nagy szegénységben éltek. Anyja húga Kisvárdára jött férjhez, mivel nem született gyermeke, elhozta magával. Igazi anyai szeretetet viszont nem kapott, ráadásul fiatal lányként elszakították szerelmétől, nem lehetett a felesége. Kényszerű házasságot kötött a tőle jóval idősebb özvegy, négy gyermekes nagyapámmal, akivel soha nem alakult ki igazi szeretetteljes kapcsolatuk. Veszekedést, kiabálást viszont soha nem hallottam, de egy külön lakás igazi áldás volt számunkra.

"Valamikor egy gazdag zsidó család tulajdona volt az új lakásunk, ők szerencsére még időben el tudtak menekülni"

Furcsa volt látni, hogy anyukám mégsem volt teljesen boldog. Elmentek megnézni apukával leendő otthonunkat, de nem volt teljes az öröme. Sokablakos, hatalmas ház volt. Az utcai fronton legalább négy szobával, itt három szobában egy hatgyermekes család lakott, egy szobában pedig egy egyedülálló dolgozó lány. Ők tulajdonképpen társbérlők voltak, közös előszobájuk, konyhájuk volt. Az udvari, hozzáépített kisebb házban a nekünk kiutalt lakáson kívül még egy udvarra nyíló szobácskának is volt lakója. Az udvar végében végig a telek egész szélességében hosszú, a bombázáskor találatot kapott épület omladozott. Később megtudtuk, istálló, kocsiszín kapott ott helyet, mert a módos család lovakat is tartott. A kis szobácska a kocsis hálója volt, míg az udvari lakásban a szakácsnő és mindenes családja élt.

Valamikor egy gazdag zsidó család tulajdona volt az egész ingatlan. Amikor a zsidókat kezdték gettóba telepíteni, akkor ez a család egy jómódú tirpák családnak eladta a tulajdonát, és ők szerencsére még el tudtak menekülni innen a deportálások előtt. Az idős szülők beköltöztek a városba, míg a fiatalok valamelyik környező tirpák „bokorban” éltek továbbra is, földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkoztak. Az államosítások idején aztán államosították a nagy házat, és a régi tulajdonosnak csak az udvari kis szobácskát hagyták meg, a többit kiutalták a jelenleg ott élőknek. Édesanyámat ez bántotta, félt, hogy esetleg rossz lesz a légkör egy ilyen udvaron. Mivel a hivatalban közölték, ha nem fogadjuk el, akkor belátható időn belül nem számíthatunk másik lakásra, kénytelenek voltak megkötni a szerződést. Így aztán más lehetőség híján készülődtünk a költözésre. 

Fotó: Fortepan / Nagy Gyula (a fotó csak illusztráció)

A költözés napja

Elkezdtük összepakolni szegényes holminkat. A porcelánokat, edényeket – amelyek túlélték a háborút, és a költözéseket - becsomagoltuk, és egy nagy kétfülű ruháskosárba pakolta anyuka. Ketten cipeltük el a több kilométerre lévő új otthonunkba. Nem volt olyan kemény tél, mint az előző esztendőkben, de így is elfáradtunk, amíg oda- és vissza megtettük a hosszú utat. Többször fordultunk mire elhordtuk azokat a dolgokat, amelyeket anyuka féltett attól, hogy a lovas stráfkocsira pakolja, amivel a hurcolkodás végén a bútoraink lettek elszállítva. A költözés előtt édesanyám már több napon át meszelt, súrolt, takarított leendő lakásunkban. A várva-várt napon az öcsémmel ketten maradtunk nagyszüleimnél legtovább, én gondolom azért, hogy vigyázzak az akkor húsz hónapos testvéremre. Apuka estére jött értünk, öcsikémet a biciklire ültette, és már sötétben, fáradtan indultunk új otthonunkba. Zseblámpával világított magunk elé, hogy orra nem bukjunk a kátyús, fagyos úton. Egész úton azon gondolkodtam, hogy remélhetően már csak látogatóban fogok ezen az úton kutyagolni, és csak az emléke marad meg – ahogyan hívtuk - a Csutkasornak. Az emléke viszont, most is bennem él.

"Azt gondoltam, hogy közönséges emberek lakásában csak petróleumlámpával lehet világítani"

Amikor beléptünk új otthonunkba, megbabonázva álltam meg a villanyfényes szobában. Csak néztem, és néztem ámulva a dróton lógó csupasz villanykörtét, és nem tudtam betelni a látvánnyal, a fénnyel! Azt természetesnek éreztem, hogy az iskolában, templomban villanyvilágítás van, de azt gondoltam, hogy közönséges emberek lakásában csak petróleumlámpával lehet világítani. Ezt ismertem, amióta az eszemet tudtam. Nagyapáméknál este már nem lehetett olvasni, mert a lámpa fénye nem volt elég erős. A kis ötös lámpa nem sok fényt adott, és a petróleummal is spórolni kellett. Annyi fény volt, hogy a kukoricát a csövéről le tudjuk morzsolni, hogy másnap a baromfinak legyen ennivalója, és a csutkáját a spórban elégetve meleget adjon, és megfőjön az ebédünk. Most határtalan örömöt éreztem. Akár este is olvashatok ezután, nem fognak rám szólni szüleim, hogy ne rontsd a szemed! Legszívesebben azonnal kipróbáltam volna, de még a táskámat sem láttam a sok lerakott holmi között. Minden bútorunk a helyén volt már, de még messze volt az, hogy rend legyen mindenhol. Vacsora után fáradtan, de nagyon boldogan tértünk nyugovóra azon a napon, a saját lakásunkban.

"Sok olyan dologtól nem kellett félteni akkoriban a gyerekeket, amitől most igen"

Már harmadikba jártam, és ez az új lakás száz méterre sem volt az iskolámtól! Öt perc sem kellett és már ott is voltunk a húgommal. Nagyobbik húgom elsős volt, és együtt indultunk ebéd után naponta most is kedves iskolánkba. Minden a szomszédban volt szinte, az orvos, a patika, az élelmiszerbolt, iskola, és aminek a legjobban örültünk a gyönyörű Károlyi kert, a játszótérrel. Hintát, forgóhintát addig, nem is láttunk. Akkoriban még a legkisebb testvéremet is elengedte édesanyám velünk a játszótérre, sok olyan dologtól nem kellett félteni akkoriban a gyerekeket, amitől most igen.

Nagyon nagy boldogság volt, amikor felfedeztem, hogy a tér másik oldalán van a könyvtár. Otthon csak pár könyvünk volt, azokat már kívülről tudtam. Akkoriban örültek az emberek, ha ennivalóra, ruhára jutott, nem könyveket vásároltak. De a szomszédban felfedezett könyvtár nekem kincsnek számított. Gyorsan beiratkoztam, és válogatás nélkül faltam a könyveket. Minden érdekelt. Egyiket, másikat valószínű nem is értettem meg, de hordtam haza egymás után őket. Sok mesekönyvet is kikölcsönöztem, és felolvastam belőle a testvéreimnek. Móra Ferenc elbeszélései tették rám a legnagyobb hatást. Sok hasonlóságot éreztem kis hőseinek sorsa és a mi addig életünk között. Ma is csodálom szívhez-szóló történeteit, szeretetét az egyszerű emberekhez. Azt, hogy milyen egyszerűen, szépen szólaltak meg szereplői elbeszéléseiben, regényeiben.

A csoda folytatódik

Egyik nap, amikor iskolából jövet beléptem az udvarunkra, furcsa hangokat hallottam a lakásunk felől. Kinyitottam az előszoba ajtaját, és csodálkozva léptem be. Édesanyánk énekelt! Még soha nem hallottam dalolni, nem tudtam, hogy ilyen gyönyörű hangja van. Takarított, és közben vidáman nótázott. Azután sokszor végezte így a munkáját. Bánatomra nem örököltem a szép hangját, bár egyszer beválogattak az iskolai énekkarba is, de azt hiszem csak azért, mert kevesen jelentkeztek. A lakásban pár új bútor volt, szépen berendezte anyuka mind a két szobát. A villanykörte sem csupaszon lógott már, egy ernyővel fel lett öltöztetve. Az előszobába új virágállvány és vesszőfotelek kerültek egy kerek asztalka köré, amin a stafírungból előkerült hímzett terítő díszlett. Nagyon tisztának, szépnek láttam új otthonunkat. Minden nap valami új dologgal gazdagodtunk.

Csak nagyobb koromban tudtam meg, hogy ezek csak nekünk voltak újak, a közeli ócskapiacon vásárolta őket anyuka. Külön szobánk lett a testvéreimmel, szép nagy konyhánk volt, és vidámabb lett az életünk. Most is látom magam előtt, hogy amikor tavasz, majd nyár lett, délutánonként hosszú pongyolájában a verőfényes előszobában ül a fotelben édesanyánk. Elvégezte akkora a mindennapos teendőit, kézimunkázott, és közben az öcsémmel bújócskát játszottunk. Szeretett bebújni anyuka pongyolája alá, mi sokáig „kerestük”, ő pedig kuncogott, hogy nem találjuk. Három éves volt akkor még csak. Most is meghatódom, amikor eszembe jut, hány délután olvastam fel a kikölcsönzött könyvekből Neki, és közben szorgalmasan öltögetett a hímzéseken, vagy csattogott a kötőtű a kezében. Sapkák, pulóverek születtek nekünk, gyerekeknek. Több könyvet olvastunk ki így. Egyre messzebb kerültek tőlünk a fájdalmas, szenvedésekkel teli évek.

"Addigi életünk legboldogabb évei voltak ezek"

A mellettünk lévő szobácskában lakó egykori tulajdonos idős házaspárt nagyon megszerettük. Attól félt édesanyám, hogy ellenségesek lesznek velünk, de nem így történt. Mi gyerekek több szeretet kaptunk tőlük, mint nagyszüleimtől. Nagymamának és nagyapának szólítottuk őket, az öcsémet különösen szerették, ő egész nap otthon volt, nem járt még óvodába, és sokszor dédelgették. Az égre-nyíló ablaktalan kisszoba volt nekik a hálószoba, a konyha, a fürdőszoba, minden egyben. Ha belegondolok, akár gyűlölhettek is volna bennünket, de nem így volt. Szeretetteljes, szorgalmas tirpák emberek voltak. Az utca másik oldalán velünk szemben egy pékség működött. Annyi finomságot soha nem sütött anyuka, mint akkoriban. Csak átment a pékhez, adtak egy óriási sütőlemezt, anyuka rápakolta az elkészített süteményt, kalácsot, és ott megsütötték. Hét elején általában kőtteseket, hét végén pedig süteményeket készített. Állandóan volt a háznál ilyen, édesanyám készítette finomság, amiből egy kis tányérkával fogadott nagyszüleinknek is mindig adtunk. Cserében aztán amikor bejöttek a városba a gyermekeik, gyümölccsel, zöldséggel láttak el bennünket. Kisebbik húgom óvodába került, ami szintén nagyon közel volt. Ő és az öcsém már nem tudták meg milyen nehéz hóban, fagyban, esőben, kánikulában a hosszú, olykor fagyos, kátyús, máskor poros dűlőúton gyalogolni az iskolába.

Addigi életünk legboldogabb évei voltak ezek az esztendők. Nem vágytam vissza abba a régi házba, ahol mindig magamon éreztem nagyapám szúrós tekintetét, és anyukámat nem hallottam nevetni és énekelni.

Fotó: Fortepan / Felajánló: Nagy Gyula

Szerző: Gaálné Lőrinczi Éva - Kicsi gyermek koromtól szerettem a gyerekeket, az embereket. Úgy érzem, még most is immár nem fiatalon, gyorsan tudok kapcsolatot teremteni a pici babától kezdve az aggastyánig mindenkivel. A családom élete volt nagyon nehéz, és volt könnyebb, de mindig erős támaszai voltunk egymásnak. Ma is megrendít az emberi szenvedés minden formája. Írásaim többsége visszaemlékezés gyermek- és fiatalkoromra, az átélt nehézségekre, és a sok örömre, aminek részese voltam.