„A testünk csak ruha a lelkünk számára,
amit az út végén levetünk,
hogy újra könnyűvé váljunk,
és hazarepülhessünk.”
(A. O. Esther)

Ilyenkor a múlt felé fordulunk, és a szívünkben ott vannak azok a szeretteink is, akik már fizikailag ugyan nincsenek velünk – de valahogy mégis érezzük őket.

Ez az időszak nemcsak az emlékezés, hanem a lélek lassú megbékülésének ideje is.
Minden apró rítus és szertartás – egy gyertya meggyújtása, egy közös ima, egy csendes séta a temetőben – segít feldolgozni a veszteségeket, és lehetőséget ad a gyógyulásra.

Miért tabu még mindig a halál?

A halálról beszélni sok családban ma is nehéz. Sok szülő úgy érzi, védenie kell a gyermeket a szomorúságtól, ezért inkább elhallgatja a témát. Pedig épp a hallgatás szüli a félelmet.
A gyerekek kíváncsiak, kérdeznek – és ha nem kapnak válaszokat, a fantáziájuk tölti ki az üres helyeket, és ez sokszor szorongással jár.

Gyermek- és ifjúsági coachként gyakran tapasztalom, hogy a gyerekek nagyon is képesek befogadni az elmúlás gondolatát, ha őszintén, életkoruknak megfelelően, szeretettel beszélünk róla.
Nem kell mindent megmagyarázni. Elég, ha ott vagyunk, ha figyelünk, ha megengedjük nekik, hogy kérdezzenek – és hogy sírjanak, ha sírni szeretnének.

A kamaszoknál gyakran a düh vagy a bezárkózás jelzi a gyászt.
A felnőttek sokszor próbálnak erősnek tűnni, miközben belül darabokra hullanak.
És mégis, minden életkorban ugyanaz a vágy él bennünk: hogy kimondhassuk, amit érzünk, és hogy valaki meghallja mindezt.

A szertartás mint gyógyító élmény

Szertartásvezetőként nap mint nap látom, hogy az elbúcsúzás mennyire segíthet a feldolgozásban.
A kimondott szavak, a közös ének, egy személyes történet vagy egy gyertya fénye – mind-mind hidat képez az élők és az eltávozottak között.
A művészetek – egy vers, egy festmény vagy egy zenei motívum – különleges módon érintik meg lelkünk azon részét, ahova a szavak már nem érnek el.
A modern élet rohanása közepette hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy az élet mulandó. Pedig ha elfogadjuk az elmúlást, mélyebben tudjuk értékelni az életet.
Minden nap, amit megélünk, minden mosoly, minden kimondott „szeretlek” – pótolhatatlan ajándék.

Hogyan segíthetünk a gyermekeknek az emlékezésben?

A halottak napja jó alkalom lehet arra, hogy a gyerekekkel együtt beszélgessünk a család múltjáról.
Nézzünk régi fényképeket, meséljünk történeteket nagyszülőkről, dédszülőkről.
Gyújtsunk közösen gyertyát, és mondjuk el, miért tesszük.
Kisebb gyermekekkel rajzolhatunk, készíthetünk „emléklapot” a nagyi kedvenc virágával vagy ételével.

Ezek az apró, szeretetteljes gesztusok segítenek nekik megérteni: a halál nem végérvényes elválás, hanem egy másik formája a kapcsolódásnak.

A halálról beszélni nem a szomorúság, hanem a szeretet nyelve.
Ha megtanulunk róla nyíltan beszélni, megtanulunk teljesebben élni.
Mert az emlékezés nem a múltba zár, hanem kaput nyit a szeretetre és az elfogadásra.

Kedves Olvasóm,
ebben az időszakban álljatok meg egy pillanatra.
Gyújtsatok gyertyát, idézzetek fel egy történetet elhunyt szeretteitekről, és mondjátok el azt is, amit talán még soha nem mondtatok ki.
Hadd legyen mindez most egy közös, csendes, mégis fényben úszó különleges, lelket emelő emlékezés.

Nyitókép forrása: Freepik.com

 Frühwirth Ildikó pedagógus, gyermek, kamasz, ifjúsági coach, okleveles szertartásvezető

 Ha téged is foglalkoztat az elmúlás, az emlékezés, a veszteség feldolgozása, vagy szeretnéd, hogy   gyermeked 
 jobban megértse az élet természetes körforgását, fordulj hozzám bizalommal.
 Kísérlek az úton – beszélgetésekkel, gyakorlatokkal, szertartásélményekkel, a szeretet és az elfogadás     nyelvén.

 Elérhetőség:
  e-mail: fruhwirthildi@gmail.com
  weboldal: https://mertszepdesign.hu/csaladi-unnepek-kezikonyv/ 
  Facebook: https://www.facebook.com/fruhwirthildiko