„Csúnya, lógó pulóvert akar felvenni, amikor megvettem neki a gyönyörű újat? Nem állok oda vele vitatkozni ezen. Menjen csak a ronda, foszlottban – ha békén hagyom, majd az újat is fel fogja venni. Ha a gyerek új csizmát kapott – tartja a svéd mondás –, és nem keresi máris a legnagyobb pocsolyát, hogy átgázoljon rajta, akkor talán nem is normális. Tehát kerülöm az apró összetűzéseket, míg a lényeges dolgokban határozott és következetes vagyok, mert a gyerek szorongani fog, ha az életében nincsenek bizonyos, az ő életkorához szabott, világosan kijelölt határok" - magyarázza el Vekerdy Tamás. 

A dackorszak még azoknak is egy rettegett korszak, akiknek nincs gyermekük. Amikor a kontrollt elveszítjük bármi felett, attól általában félünk és ez nincs másként akkor sem, ha a gyermekünkről van szó. Ezen a korai (általában 2-5 éves kor között lezajló) életszakaszon minden gyermek átmegy, és talán nem minden szülő gondol bele abba, hogy mennyire fontos szakasza ez egy ember életének. Bizony, nem mindegy, hogy ezt a szakaszt hogyan éli meg a gyermek és hogyan a szülő, és hogy mit tanulnak belőle.

"A dackorszak megjelenése összefügg az ’én’ kimondásával. Jung szerint az én első szava a NEM! Nem vagyok azonos! Nem vagyok egy, nem, még anyámmal sem, akivel eddig szimbiotikus egységben éltem!" – olvasható Vekerdy Tamás Visszatalálhatunk egymáshoz? című könyvében. „Igen, a kisgyerek még egynek érzi magát az anyjával, akinek méhéből bújt elő, ám eljön egy pillanat, amikor már ÉN-t mond, és nem harmadik személyben nevezi meg magát és tárgyait. Nem azt mondja, hogy a Palkó labdája, hanem azt mondja, hogy az ÉN labdám. Ebben a pillanatban megjelenik a ’szembefordulás’, a leszakadás, a dac – esetleg a toporzékolás –, az akarás az akarásért. Nem tudom még befűzni a cipőmet, de ÉN akarom befűzni! Vagy éppenséggel be tudom fűzni, de NEM akarom befűzni! Különösen, ha van egy kisöcsém, és neki az anyukám még befűzi a cipőjét, amikor sietünk az óvodába vagy a bölcsődébe. Akkor fûzze be nekem is! Az addig engedelmes kisgyerek földhöz veri magát, ha nem az történik, amit ő akar, esetleg leszegett fejjel, beharapott ajkakkal hallgat. Még akkor is szembefordulhat a szülôvel – sőt önmagával is –, ha arra biztatják, amit korábban ő maga kívánt. Számára ugyanis most nem az a legfontosabb, hogy mit is akar, hanem az, hogy akar. Az akaratban gyakorolja magát. Közben saját maga is szenved attól, hogy ilyen ’undok kis béka’ lett, és legbelül nagyon vágyik arra, hogy a szülei becézgessék, szeretgessék. Ezt kimutatni azonban nem képes – csak az a nagy megnyugvás árulja el, ami az undoksága ellenére megnyilvánuló anyai és apai kedvesség láttán ömlik el az arcán." – írja Vekerdy.

A tündéri picibabánkból a totyogó korszak után nem sokkal kibújik valami kis szörnyetegszerűség, és azon morfondírozunk, hogy vajon az UFO-k rabolták-e el a kicsikénket, vagy hogy hol is rontottuk el, amikor egyszer csak olyan falba ütközünk a gyermek toporzékoló ellenszegülésével, amivel nem tudunk mit kezdeni. Sokan már akkor is tartanak ettől a korszaktól, amikor a kicsi még ki sem bújt a pocakból, és egyes rokonok poénkodnak is azzal, hogy ők ebben a pár évben nem igen jönnek látogatóba, hanem majd csak akkor, amikor „normális” lesz a gyerkőc. Nem tartom optimálisnak, ha úgy fogjuk fel ezt az életszakaszt, amelyben átmenetileg a gyermekünk valami nem létező gonosz alteregóját mutatja meg, és próbálunk sietve átevickélni ezen a pár éven. Ugyanis ez egy nagyon fontos életszakasz az ember mentális fejlődésében, valamint a szülő-gyermek kapcsolat oszlopainak felállításában is.

Az a gyerek ugyanaz a gyerek, mint akit világra hoztunk, és ugyanaz a felnőtt is lesz majd később, mert a magocska nem változik. Fontos megértenünk, hogy az a folyamat, amikor a gyermek először ébred rá arra, hogy ő a szüleitől külön álló lény külön akarattal, az picit megviseli őt, és új tudatosságát gyakorolja csupán, amikor ezt minden létező szituációban és helyzetben kinyilvánítja. Ez nem harag, ez nem düh, ez nem a szülők bántalmazásáról szól, csupán csak arról, hogy megjelenik az ego és elkezdi az egy életen át tartó küzdelmét a lélekkel. A határpróbálgatás kifejezetten fontos alapja a tanulásnak, az önmagunk és a világ megismerésének. Tehát hagyni kell, hogy elinduljon a kicsi ezen az úton, de ott kell állni határként, hogy jelezzük neki, hogyan működik a világ, hogyan működik az adok-kapok, hogyan érheti el úgy a céljait és valósíthatja meg önmagát, hogy közben ne rombolja a környezetét sem fizikailag, sem lelkileg. 

A harag helyett tanítsunk!

Az ember ritkán viseli jól, ha nem tudja a dolgokat kontrollálni, főként, ha ő felnőtt és egy gyerekkel áll szemben. Természetes reakció a düh, az idegesség és a kétségbeesés, de mégis az a szülő csinálja jól, aki képes okosabban viselkedni a szituációban, mint a gyermeke. Ha nem támadásnak fogjuk fel a hisztit, akkor tudjuk csak nyugodtan, kiegyensúlyozottan és végül nyertes pozícióból kezelni. 

Fontos, hogy számítsunk az ellenállásra, ezért hagyjunk elég időt és menekülő lehetőségeket, amellyel a hisztinek némi teret adva mégis elérjük a célunkat. 

Ne kiabáljunk, mert vesztesként végezzük! Ami biztos, hogy a dacos gyerek sokkal tovább tud üvölteni és kitartani az akarata mellett, és ehhez minden fizikai és lelki zsarolást be fog vetni. Ha lemegyünk az ő szintjére, akkor nem mutatunk példát neki.

Próbáljuk kizárni a közvélemény nyomasztását! Ne azért legyünk idegesebbek, mert attól tartunk, hogy a gyermek szégyenbe hoz minket a rokonaink, barátaink vagy idegen emberek előtt. Mindenki tudja, hogy létezik a dackorszak, ezért társadalmilag elfogadott, hogy ilyenkor hagyni kell a gyerekeket, hogy átmenjenek a folyamaton. Persze, megtehetjük, hogy gondolunk erre, és arrébb visszük a kicsit oda, ahol már nem zavar más embereket, illetve természetesen azt meg kell akadályozni, hogy önmagában vagy másokban kárt tegyen. Azonban nagyon fontos, hogy ezt ne agresszíven tegyük, ne verjük meg a gyermeket és ne úgy vegyük el tőle a tárgyakat, hogy abból tényleges fájdalmat érezzen.

Mutassunk tükröt! Ha elkezdjük utánozni a gyereket, amikor ő hisztizik – és fontos, hogy ez egy periodizáció legyen és ne tényleges hiszti a részünkről – előbb vagy utóbb idegesíteni fogja őket, és abbahagyják.

Próbáljuk meg megölelni a kis renitenst! Ilyenkor a gyerekek nem érzik jól magukat, mivel folyamatos belső feszültségtől vergődnek, és próbálják leküzdeni, de még nem tanulták meg a mikéntjét vágyaik kordában tartásának. Ha mi kiegyensúlyozott, szeretetet sugárzunk feléjük, biztosítjuk őket róla, hogy így is szeretjük, és megértjük, hogy most nagyon fontos nekik, amit akarnak, mégis el kell most engedjék, és eközben megöleljük őket vagy legalábbis felajánljuk nekik az ölelést, egy idő után a haragos üvöltés szomorkás sírásba, majd csendbe fog átmenni.

Adjunk neki hatalmat! A választási lehetőség sok esetben kielégíti a dackorszakos gyerekek vágyait. Adjunk teret annak, hogy megvalósítsa magát. hadd válasszon ő ruhát, programot, innivalót, ennivalót, és ne ragaszkodjunk minden esetben a saját preferenciáinkhoz. Mindez akkor fog harmonikusan működni, ha viszont bizonyos kereteket kiszabunk, és csak a keretek között hagyjuk őket „mozogni”.

Amit soha se tegyünk: ne mutassunk haragot, közönyt, sértettséget, mert ebből a gyermek azt tanulja meg, hogy az, hogy ő kicsoda vagy mit szeretne, az senkit sem érdekel. Ennek később az önbecsülésére komolyan káros hatása lehet. Ha pedig elnyomjuk a gyerekek vágyait, akkor azt tanulják meg, hogy ha ők is „nagyok és erősek” lesznek, akkor így kell majd elérni a céljaikat. Beszélgessünk a gyerekekkel, mondjuk el nekik, hogy bennünk milyen érzések keletkeznek, hogy mi a következménye a viselkedésüknek, és milyen más módja van annak, hogy céljaikat elérjék. Ne felejtsük el azt sem, hogy a neurológiai rendszerük fejletlen még, ezért 4 éves kor alatt nem is képesek minden összefüggést felállítani, tehát nem értik, hogy mi a kapcsolat a pénztárcánk és a fagyi ára között vagy hogy a napszakok és az idő változása miben gátol meg minket. Az agyi működés is élményeken és tapasztalatokon keresztüli tanulással fejlődik. 

Fotó: Facebook