Bizonyára sokaknak ismerős a helyzet, amikor már pakolni készülünk a játszótérről, már összeszedtünk minden homokozós felszerelést, már éppen indulnánk, amikor a gyerek megmakacsolja magát. Felfelé nyújtja a kezét, és azt kéri tőlünk, hogy vegyük fel.

"Nem, nem foglak hazacipelni! Szó sem lehet róla." - mondják ilyenkor nevelő célzattal az anyukák. De a gyerek, mintha ezt meg sem hallaná, tovább követelőzik. "Szia, akkor itt hagylak!" - köszön teátrálisan az anyuka és úgy tesz, mintha indulna haza…

Ki ne alkalmazta volna már ezt a trükköt, csak hogy rávegye a gyerekét az indulásra. No, de nézzük, mi is a gond ezzel!

A szülők és a gyerekek másként élik meg ezt a helyzetet

A legtöbb szülő nyilvánvalóan nem hagyná ott a gyermekét sehol, hanem a fenyegetést mintegy eszközként használja. Nicola Schmidt bestseller író ennek kapcsán arra keresi a választ, mik állnak a gyerekek igényei mögött ilyenkor, és hogyan reagálhat ezekre a legjobban a szülő? A gyerek otthagyását evolúciós szemszögből vizsgálja meg, egyúttal rámutat a gyerek-szülő közötti félreértésre.

A szülők ilyenkor úgy látják a helyzetet, hogy a gyerek már kijátszotta magát, és nem értik, hogy miért nem akar elindulni a gyerek a saját lábán. Nicola Schmidt szerint ebben a helyzetben a gyerekek egyáltalán nem akarnak játszmázni, csak egyszerűen képtelenek együttműködni, és fáradtak ahhoz, hogy azt tegyék, amit a szülők kérnek tőlük.

Hogyan éli meg ugyanezt a kisgyerek?

A gyerekek másként élik meg ugyanezt. Bennük megszólal a vészcsengő: "Vegyél fel!" - attól félvén, hogy elveszítik a biztonságot nyújtó személyt. Félnek, hogy elhagyják őket.

A gyerekek egy pillanat alatt bestresszelik magukat, és elkezdenek rettegni - kezdi Nicola Schmidt. A gyerekek ilyenkor egyfajta kötődési stresszt élnek át, megélik a gyerekek legősibb félelmét, azt, hogy elhagyják őket. Ezért követelik annyira, hogy anya azonnal vegye fel és ölelje át őket, mert ott érzik magukat a legnagyobb biztonságban - teszi hozzá.

A gyerekek legősibb félelmével játszunk

A gyerekek legbelül, mélyen magukban hordozzák ezt az ősi ösztönt, ami evolúciós örökségünk. A vadászó-gyűjtögető törzseknél a gyerekek nem maradhattak le, mert az az életükbe került, egyedül nem volt esélyük a túlélésre - magyarázza a szakember.

Valószínűleg mi már mindannyian azoknak a leszármazottai vagyunk, akiket karba vettek - fejtegeti tovább evolúciós elméletét Schmidt. A mai szülők ellenben csak annyit látnak, hogy a gyerek sír, és mindenáron annak kell történnie, amit ő akar.

Az író szerint a gyerekek valóban sírnak, üvöltenek, hisztiznek, de nem azért, mert uralkodni akarnának felettünk, hanem mert magasan funkcionál a túlélési ösztönük.

A félelemkeltés nem lehet nevelési eszköz

Azok a szülők, akik azzal ijesztgetik, fenyegetik a gyerekeiket, hogy otthagyják őket, a gyerekek legősibb félelmével játszanak, és elképesztő lelki nyomás alá helyezik ezzel a gyereket.

A szülő ilyenkor a félelemmel, a bizalommal és a szavahihetőséggel játszik. A játszma vége úgyis az, hogy felvesszük és hazacipeljük, hiszen senki nem hagyja ott a játszótéren a gyerekét. Ez valójában nem segíti a nevelést. Kihatása viszont rendkívüli a gyerekre nézve - állítja Schmidt.

Ha valaki mégis hagyja, hogy a gyerek sírva fusson utána, akkor azzal azt éri el, hogy sérül az anya-gyerek kötelék.

A gyerek mindössze annyit "tanul" a helyzetből, hogy anya és apa nem segít nekem, ha baj van. "Félek, és mégsem vesz fel engem senki." Ezzel a gyerek egy ideje korán megélt veszteségi tapasztalatot szerez - magyarázza Schmidt.

Szakértő: Nicola Schmidt tudományos író, életvezetési tanácsadó, két gyerek édesanyja
Forrás: HuffingtonPost
A kép forrása: freepik.com