"Amikor először mehettem egy igazi nyaralásra" - Lőrinczi Éva mesél a gyerekkoráról

• Szerző: Gaálné Lőrinczi Éva

 

Ilyenkor június elején az iskolás gyermekeket régen sem lehetett már féken tartani. Mint egy izgő-mozgó hangyaboly olyan volt az osztály, az iskola. Alig vártuk, hogy leteljenek az órák, már a legérdekesebb tanóra sem tudta lázba hozni a legszorgalmasabb kisdiákot sem. Így voltam ezzel én is, 1952 júniusának elején. Túl voltunk a Pedagógus Napon, amit akkor minden iskolában megünnepeltek. Elárasztottuk virágokkal tanítóinkat, tanárainkat. A mi iskolánkban szokás volt, hogy pár gyermek reggel korán elment az osztályfőnökéhez, és elkísérte az iskolába. Akkor még nem volt szokás drága ajándékokat adni a pedagógusoknak, mint pár év múlva, még a délre lekókadt egyszerű csokrocskát is hazavitték, és vízbe rakták. Boldog volt, aki segíthetett a tanító néninek hazacipelni a rengeteg virágot. Pedagógus napot követően már új anyagot nem vettünk, ismételtünk csak, és készültünk a vizsgára.

 

Azokban az években még a legtöbb család nem ment nyaralni

Akkoriban minden év végén vizsga volt, ahol a szüleink előtt adtunk bizonyságot a tanultakról. Ilyenkor minden tanuló szerepelt valamilyen módon. Arra ügyeltek azért, hogy ez senkinek ne legyen megszégyenülés, a leggyengébb tanuló is „testhezálló” kérdést kapott, és látszott, hogy nemcsak mi, de az osztályfőnökünk is izgul azért, hogy minél jobban szerepeljünk. Amikor már a vizsgán is túl voltunk, jöhetett a jól, vagy kevésbé megérdemelt vakáció.

Azokban az években még a legtöbb család nem ment nyaralni, ez amolyan úri passziónak számított volna. Örültek, ha a mindennapi élethez szükséges dolgokat előteremtették, mi gyerekek pedig annak, ha olykor egy gombóc fagyit kaptunk. Amikor pedig egyszer-egyszer a bujtosi tónál strandolt a család, az felért egy ünneppel. 1952 nyarán viszont igazi nyaralásra mehettem. Visszagondolva, csodálkozom rajta, hogy szüleim elengedtek egy szinte teljesen ismeretlen családhoz, tanyára, nyaralni. Lehet azért is döntöttek így, mert elég vékonypénzű kislány voltam, és gondolták, hogy a jó vidéki levegőtől jobb étvágyam lesz, és egy kicsit „kigömbölyödöm”.

Hogyan is sikerült eljutnom egy csodás nyaralásra

Ennek az évnek a telén költöztünk be a városba a nagyapámékkal közös kis házból. Hattagú családunk édesapám keresetéből élt, ami eléggé szűkös volt 1952-ben is. Apukám szakmáját tekintve villanyszerelő volt, és egy ilyen jellegű nagykereskedelmi vállalatnál dolgozott. Akkoriban kezdtek nagyon elszaporodni a kis néprádiók, amelyek a Petőfi és a Kossuth rádió fogására voltak alkalmasak. Mivel még a falvakban, tanyákon vezetékes villany nem volt, ezeket a rádiókat transzformátorral, teleppel lehetett működtetni ilyen helyeken. Megnőtt a kereslet nagyon az ilyen áramforrások iránt, természetesen szinte állandóan hiánycikk volt. Apukám kihasználta ezt, és laposelemekből elkezdett ilyen telepeket készíteni. 4.5 voltos elemekből rakta össze, és rövid idő múlva az egész család esti elfoglaltsága ez lett. Használat során a telepek kimerültek, és újakat kellett venni. Már kilenc évesen megismerkedtem az egyenáram, váltóáram fogalmával, olyan eszközökkel, mint a blankolókés, forrasztópáka, forrasztó zsír, forrasztó ón. Mindenkinek korához képest volt valamilyen feladata a családban, smirglizni az elemek negatív és pozitív kivezetését, a részhuzalt darabolni, zsírozni az elemek sarkait, stb. Apukám forrasztotta össze őket, bakelit lapra helyezte, és szigetelő szalaggal összefogta a sok laposelemet. Kartondobozba rakta, megcsinálta a kivezetéseket, és lefedte a tetejét. Amikor aztán a vidéki emberek keresték a telepet az üzletben és nem volt, akkor megsúgta nekik, hogy ha eljönnek a lakásunkra, és megfelel nekik a házilag gyártott, akkor nálunk kaphatnak. Jöttek, mint a „jó kútra”. Annyiért adta mint a boltban, de ha a hozzávalókat megvette maradt pár Ft rajta, ami tulajdonképp a munkadíj volt. A legtöbben egy kis túrót, tejfelt, finom sajtot is hoztak. Egymásnak is ajánlgatták a címünket, és egy-egy piaci nap után, anyuka sokszor nem tudta elpakolni, amit kaptunk. Akkor még nem olyan volt az ellátás a piacokon mint most, sokszor még vízhez sem tudtak hozzájutni az árusok, WC-ről nem is beszélve. Nálunk aztán megpihentek, a kánikulai nyáron kicsit felfrissültek. Anyuka ebéddel kínálta így szerzett ismerőseinket, akik többen jó barátaink lettek idővel.  Sokan jóllaktak az asztalunknál. Egy ilyen kedves családhoz mentem nyaralni ezen a nyáron. Nagy izgalommal készültem, még soha nem voltam távol a családomtól.

Nagy izgalommal készültem, még soha nem voltam távol a családomtól

A Napkor és Nagykálló között elterülő dombos vidéken, a Napkori Szőlőtelepen laktak. Számomra furcsa volt az ottani élet. A család tagjain kívül ritkán láttunk embert, legfeljebb ha permetezni jöttek a szomszédos kertek gazdái. Dimbes-dombos vidék, tanyaszerűen elrendezett házakkal. Ezeket a dombokat kissé nagyképűen hegynek nevezték. Két-három hegyet is meg kellett mászni, mire megint egy tanyára leltünk. Ott ugyan elkurjongathatott bárki, mert szomszéd nem volt, senki nem hallotta. Ezek a dombok szőlővel, gyümölcsfákkal voltak betelepítve, a köztük lévő völgyekben pedig a tanya körül voltak a zöldségeskertek, a gazdasági épületek. Kerítés sehol nem volt, mehetett a tyúk, a csirke, a kutya amerre akart.

Csacskó Mihálynak hívták, a feleségét Anna néninek, akik vendégül láttak szinte egész nyárra. Bár azt hiszem, nem vendégség volt ez, családtag lettem. Hatodik éves kislányukkal Marikával, hamar összebarátkoztam, nagyon ragaszkodott hozzám. Velük élt a nagyapa is.  Nekem a két hatalmas vesszőfotelből lett ágyam, amibe egy beleillő szalmazsákot csináltak. Szembe fordították egymással a két fotelt, és kényelmesen elfértem benne. Párszor azért előfordult, hogy addig forgolódtam, hogy a földön találtam magam, mert szétcsúsztak a fotelek.

"Amikor először mehettem egy igazi nyaralásra" - Lőrinczi Éva mesél a gyerekkoráról

A családban mindenkinek meg volt a feladata

A családban mindenkinek meg volt a feladata, nekem is, már az érkezésemet követő napon. A három tehénkét a nagyapa legeltette. Reggel fejés után kihajtott, estére haza. A nyakába akasztott tarisznyában vitt magával enni-, innivalót. Minden estére meleg vacsorát főzött Anna néni.  A kiadós reggeli után napközben, amikor megéheztünk akkor ettünk. A kamra tele volt vajjal, sajttal, tejföllel –amit mindig nagyon szerettem- csuprokban aludt a finom tej, és szilkékben állt a méz, a szilvalekvár.  Nagy szenzáció volt nekem a vaj köpülés, amit zurbolásnak is mondtak. Nem volt az könnyű munka, mi is csináltuk Marikával, felváltva. Sokszor egész nap csak ketten voltunk otthon, és annyit nyalakodhattunk, amennyit akartunk. Mindig volt levágva több karéj házikenyér, füstölt szalonna, ha megéheztünk ettünk. 

Persze, munkával is el voltunk látva. Alig pitymallott, ébresztett Anna néni bennünket kis barátnőmmel, és a seregnyi kismalacot a közeli tarlóra kellett kihajtani. Hamar megtanultam a szúrós gabonatorzsán menni, később még szaladni is, amikor a malackák tilosba akartak csábulni. Csípősek voltak a reggelek, egy-egy kazal tövében összebújtunk Marikával. Neki is mindig meséltem, mint a kisebb testvéreimnek. Sokszor tátott szájjal hallgatta, mert előtte neki senki nem mesélt még. Én meg akkor csodálkoztam, amikor kiderültek hiányos „mezőgazdasági” ismereteim. Marika tudta mikor hajthatjuk haza a kismalacokat, akkor, ha mindkét oldalon kigömbölyödtek az összeszedett gabonától. Mire hazamentünk a nagyapa elment a bocikkal, az asztalon gőzölgött a frissen fejt tej, a sült szalonna, sonka, tojásrántotta, és minden, amit megkívántunk. Reggeli után viszont mennünk kellett a zöldségeskertbe gyomlálni. Nekem ugyan minden zöld egyforma volt, de Marika mindegyik gyomot név szerint ismerte, tudta melyiket lehet bedobni a malacok karámjába, melyiket nem szabad nekik adni. Ismerte a különféle hasznos növényeket, csak csodálni tudtam, hogy egy ilyen kicsi lány mennyi mindent tud. Miska bácsi általában a kukoricásban kapált, vagy a szőlőben, gyümölcsösben dolgozott, permetezett valamelyik „szomszéddal” közösen. Nem kis munka volt a völgyekben felállított hordókat vízzel megtölteni, hogy permetlét készítsenek belőle. Ha jól emlékszem vissza, csalánlével és rézgáliccal permeteztek.

Soha nem néztük az órát

 Soha nem néztük az órát, mégis mindig tudtuk mennyi lehet az idő. A gyomrunk jelezte, és ettünk, amit megkívántunk. Miska bácsi méhészkedett, a telek szélén a jókora méhesben sok kaptár sorakozott. Élvezettel beszélt a szorgos kis rovarokról, megmutogatta az anyabölcsőt, figyeltük sokszor, ahogyan teljesen szervezetten végezték a munkájukat. Ebéd után mindenki delelni ment, még a nagyapó is az erdőben. Leterítette viharkabátját, kipányvázta a teheneket, és pihent egyet. Mi Marikával legtöbbször a hűvös méhesben lévő dikón szunyókáltunk. Érdekes, hogy soha nem csíptek meg mézgyűjtő barátaink. A mézpergetés nekem nagyon érdekes volt, ahogy forgott a dob, amibe bele voltak állítva a keretek, az aranysárga finomság pedig csorgott ki az alján az edénybe.  Finom lépes-mézet is ott ettem először.

 Elcsodálkoztam azon is, hogy a lisztet hatalmas „ládákban”, a hombárban tárolták. Kenyérdagasztáshoz sok lisztre volt szükség. Mi a péknél vettük a kenyeret, de Anna néni maga sütötte. Ilyenkor nagyon korán kelt, hatalmas fateknőben dagasztotta a család heti kenyerét. Alig vártuk, hogy megsüljön a lángos, amit melegen, zsírral, vagy tejföllel megkenve jóízűen ettünk meg. A lefejt tej nagy részét feldolgozta Anna néni, és egy héten egyszer kerékpárral behozta a nyíregyházi piacra. Ilyenkor anyukámékat is meglátogatta, hozta-vitte a híreket. Mi Marikával ilyenkor egész nap ketten voltunk otthon, mégis, soha nem féltünk. Volt, hogy meglátogattuk a nagyapát napközben, mert mindig tudtuk, hogy a környező erdő melyik tisztásán legeltet aznap. Természetesen, nem kellett egész nap dolgoznunk, készítettünk csutka babát kukoricacsőből, dudát a tök szárából, ezeket ott tanultam. Felolvastam neki, ha kellett szépen fellocsoltuk a konyha agyag padlóját. A kutyának és a tyúkoknak vizet tenni is a mi feladatunk volt. Olykor azért elkapott a honvágy a szüleim, testvéreim után, de amikor Anna néni indult a városba, mégsem akartam vele hazajönni.

Sok hasznos ismerettel gazdagodtam azon a két nyáron, amit náluk töltöttem

Érdekes, hogy Anna néni sokkal tartózkodóbb volt az érzelmek kimutatásában, mint Miska bácsi. Ő nagyon megszeretett, éreztem a szeretetét, Marikát is inkább ő dédelgette. Két nyarat töltöttem náluk, és még most is gyakran gondolok a békés, szinte remetei életre. Miska bácsit a háborúban légnyomást érte, –így mondták- és epilepsziás lett. Olykor rohamot is kapott, volt olyan is, hogy indulatos lett. Ilyenkor Marika megijedt, de én soha nem féltem tőle. Megszerettem ezt a rendkívül tiszta, pedáns embert, és biztosan ő is engem, mert később született még egy kislányuk, aki az én nevemet kapta. Napközben a gémeskút mellett lévő vályúban mosakodtunk, ha nagyon meleg volt, még fürödtünk is benne. Este viszont a mosóteknőben csutakolt le Anna néni bennünket.

Sok hasznos ismerettel gazdagodtam azon a két nyáron, amit náluk töltöttem, most is nosztalgiával gondolok rájuk.  Pár év múlva megszakadt a kapcsolatunk velük, már nem volt szükség telepre, ritkán bicikliztek be Nyíregyházára. Úgy hallottuk beköltöztek Nagykállóba amikor idősödni kezdtek. Mi is a város másik részére mentünk lakni, és nem találkoztunk egymással. Később sem jártam azon a környéken, bár többször vágytam elmenni oda. Nem tudom, felnőtt fejjel is olyan édeninek láttam volna, mint akkoriban, gyerekként. Éveken át, sokszor álmodtam azt, hogy keresem azt a kis hófehér házat, amit Anna néni egy nyáron többször is kimeszelt, és mindig nagyon tisztán tartott. Ébredés után ilyenkor sírhatnékom volt. Ez volt az én 1952-es, 1953-as nyaram története. Utána évekig nem voltam sehol, csak otthon, a testvéreimmel töltöttük el a nyarat. De a vakáció úgy is jó volt!

Szerző: Gaálné Lőrinczi Éva - Kicsi gyermek koromtól szerettem a gyerekeket, az embereket. Úgy érzem, még most is immár nem fiatalon, gyorsan tudok kapcsolatot teremteni a pici babától kezdve az aggastyánig mindenkivel. A családom élete volt nagyon nehéz, és volt könnyebb, de mindig erős támaszai voltunk egymásnak. Ma is megrendít az emberi szenvedés minden formája. Írásaim többsége visszaemlékezés gyermek- és fiatalkoromra, az átélt nehézségekre, és a sok örömre, aminek részese voltam.

Nyitókép: Fortepan.hu/GÁDOROS LAJOS