"Ahol nem tudott az anya szoptatni, ott hígított tehéntejjel vagy rizsnyákkal etették a babát" - Lőrinczi Éva mesél a gyerekkoráról

2018 Április 28. • Szerző: Gaálné Lőrinczi Éva

Legkisebb testvérem negyedikként, 1950 tavaszán született. A három lány után megérkezett a trónörökös, akit bizonyára nagyon vártak szüleim, bár nehéz volt akkoriban az élet. (A fotó csak illusztráció).

Nagyszüleimmel éltünk egy kétszobás kis házban. Hatalmas súllyal született 4994 grammal, ami kész csoda volt, hiszen szűkében voltunk még az élelemnek is akkoriban. Szegény édesanyám nagyon vékony maradt a szülés után. Egyik szülése után sem volt rajta súlyfelesleg, lehet, ez akkoriban nem is volt divat. A legidősebb gyermek voltam, az első osztályt végeztem akkor, és sokat tudtam segíteni anyukámnak, főleg a kisebb testvéreim körüli teendőkben. Meséltem nekik, vigyáztam rájuk.

"Ahol nem tudott az anya szoptatni, ott hígított tehéntejjel etették a babát"

Nagyon meleg nyár jött ránk, és az öcsikénk nagyon beteg lett. Anyuka nem tudta szoptatni, akkoriban még nem nagyon voltak tápszerek, ami volt, azt is csak receptre lehetett kapni. Ahol nem tudott az anya szoptatni, ott higított tehéntejjel tudták etetni a babát. A nyári melegben kész katasztrófa volt a tehéntej a kicsiknek. Két és fél hónapos öcsém szörnyű betegséget, bélhurutot, majd vérhast kapott. A hatalmas súllyal született kicsi nem gyarapodott, hanem fogyott. A város szélén laktunk, onnan kellett a több mint 3 km-re lévő rendelőbe hordani a testvéremet.

A doktornő – most is emlékszem a nevére, Szauberer Margitnak hívták - amíg vizsgálta állandóan a fejét csóválta. Amikor pedig megnézte a baba pelenkáját, látszott rajta, hogy nagyon aggódik a kicsi miatt. Naponta kétszer kellett injekcióra hordani a rendelőbe, ami a nyári hőségben nagyon nehéz volt. Egy sport babakocsink volt, abban az időben ez is ritkaságnak számított ott a város szélén.  A tetejére anyuka pelenkából csinált „ekhót”, hogy a nap ne égesse annyira a babát. Nekem is menni kellett, mert én tartottam egy esernyőt a testvérem felé, hogy védjük a naptól. Naponta ez több mint 12 km volt nekünk. A babakocsi helyenként tengelyig süllyedt a homokba, kimerültünk minden nap, de muszáj volt, az öcsém élete volt a tét. Ilyenkor anyuka tolta, én pedig a lábtartónál fogva húztam, hogy kievickéljünk a homokból.

retrobabakocsi
Fotó: Fortepan (A fotó csak illusztráció)

 "Édesanyám mindig sírva jött el a rendelőből, szegény végig sírta az utat hazafelé, mert nem akart gyógyulni a testvérem"

Minden reggel korán indultunk, akkor még nem volt olyan meleg. Amire megjártuk a rendelőt, bizony már közel 11 óra volt. Édesanyám azonnal a tennivalóihoz látott, az öcsémet gyakran én öltöztettem át, és tisztába is tettem. A családnak enni kellett, a mosni is muszáj volt, a keze nem állt meg. Délután két óra körül már újra úton voltunk. Mire a városba értünk addigra nagyon elfáradtunk. Ha sokan voltak a rendelőben várakozás alatt pihentünk legalább, de aztán újra indulnunk kellett hazafelé.

Valamennyi tápszert tudott felírni a doktornő, de annyit nem lehetett, hogy napi többszöri étkezését fedezze a kicsinek. Minden alkalommal elmondta, hogy anyatej kellene a babának, és rizsnyákot kellene főzni. Az én korosztályom ismeri, mert még mi is azzal etettük a gyermekeinket, ha nem tudott eleget szopni. Azt úgy kell készíteni, hogy megdaráljuk a rizst, és megfőzzük. Elég gusztustalan nyák lesz belőle, de kiváló hasfogó, és nagyon tápláló. Akkoriban rizst aranyért sem lehetett kapni, hiába próbáltunk érdeklődni minden boltban. Édesanyám mindig sírva jött el a rendelőből, szegény végig sírta az utat hazafelé, mert nem akart gyógyulni a testvérem. A hatalmasan született baba nagyon lefogyott.

"Sokszor gondoltam azóta is az életmentő ajándékra"

Egyik délután amikor hazafelé tartottunk, megszólított bennünket egy néni. Nagyon kedvesen kérdezte, hogy miért sír anyukám, és hová megyünk minden nap a babával. Az ő ajtaja előtt vitt az utunk, és nagyon sajnál bennünket, hogy ebben a kánikulában toljuk azt a pici babát valahová. Anyukám elmondta, miért és hová járunk naponta kétszer is. Valahol egy kis rizst kellene szerezni, vagy anyatejet, mert tehéntejjel nem szabad etetni az öcsémet. A néni akkor ránk nézett, és azt mondta, várjunk egy kicsit. Bement a házba, és egy zacskóval a kezében jött ki. A zacskóban vagy 30 dekányi rizs volt, a fiának tartogatta, aki fogságba esett, és még nem jött haza. Abból akart neki töltött káposztát főzni, ha megjön, mert az volt a kedvenc étele. Édesanyám nem akarta elfogadni, de ellentmondást nem tűrően a kezébe nyomta. Gerslivel is jó lesz az a káposzta – mondta - csak már itthon lenne a gyereke! Aludni sem tudna, ha nem segítene, akkor, amikor megteheti. Könnyes szemmel köszönte meg anyukám a néni önzetlenségét. Boldogan mentünk haza, mert az a rizs sokáig elég lesz az öcsikémnek. Sokszor gondoltam azóta is az életmentő ajándékra, és remélem, az a mama is örülhetett hazatérő fiának!

A csoda itt nem ért véget!  Pár napra rá, egy közelünkben lakó fiatalasszonnyal találkoztunk, aki mellénk szegődött. Neki közel kétéves kislánya volt, érdeklődött miért megyünk a városba. Amikor édesanyám elmondta mi járatban vagyunk, és anyatej kellene a kicsinek, felajánlotta, hogy Ő szívesen megszoptatja, amikor csak kell. Ezen meg anyukám csodálkozott, mert már elég nagy volt a kislánya. Kiderült, hogy még mindig így táplálja a lányát, mert az kiköveteli magának naponta többször is. 

"A közelünkben lakó asszonyka naponta többször is átjött, és megszoptatta az öcsémet"

Elmondtuk a doktornőnek, aki nagyon boldog volt, mert így nagyobb lett az esélye annak, hogy Andriska meggyógyuljon. Ezután a közelünkben lakó asszonyka naponta többször is átjött, és megszoptatta az öcsémet. Az injekciók, a rizsnyák és az anyatej mind hozzájárultak ahhoz, hogy öcsém meggyógyuljon, és elkezdjen gyarapodni. Most már a doktornő kedvtelve gyomrozgatta ha visszavittük az ellenőrzésekre. Bevallotta, hogy egy lyukas kétfillérest sem adott volna az életéért. A kedves szomszédasszony pedig egész komoly összeget kapott érte, aminek nagyon örült. Öcsémnek így egy tejtestvére is volt a három igazin kívül.

Rohamosan gyarapodott, hatalmas volt az étvágya, és legnagyobb örömünkre meggyógyult!

Sokan nem hisznek az emberi jóságban, de én számtalanszor tapasztaltam, hogy az emberek tudnak önzetlenek, és jók, lenni. Ha nem így lenne, talán már nem is élne ember a földön!

A fotó forrása: fortepan.hu

Szerző: Gaálné Lőrinczi Éva - Kicsi gyermek koromtól szerettem a gyerekeket, az embereket. Úgy érzem, még most is immár nem fiatalon, gyorsan tudok kapcsolatot teremteni a pici babától kezdve az aggastyánig mindenkivel. A családom élete volt nagyon nehéz, és volt könnyebb, de mindig erős támaszai voltunk egymásnak. Ma is megrendít az emberi szenvedés minden formája. Írásaim többsége visszaemlékezés gyermek- és fiatalkoromra, az átélt nehézségekre, és a sok örömre, aminek részese voltam.